HTML

Pofonosládika

"Uralkodj magadon, vagy felpofozlak. Légy természetes. Mosolyogj!" (Pepa)

Utolsó kommentek

  • dreamcatcher: jó érzékeltetés a hangulatodról de úgy érzem a végére még lehetett volna vmi..de így is tetszett..... (2009.03.25. 22:40) Reboot
  • dreamcatcher: az örök elégedetlen...de jó ez is... pusza ajr (2009.02.10. 22:35) Just Kiscelli
  • dreamcatcher: na ez már tetszett...jobb mint az előző sztem..jól írsz..lehet h ebbe kéne jobban belemenned nem? ... (2009.02.02. 19:44) Reetzi
  • sterretje: hozod a formád. ;) háháháhá, teccik a 35 éves kisfiú, akit anyáskodva leanyáznál, de a legjobb még... (2009.02.02. 16:16) Reetzi
  • sterretje: hááát, ez brutál! köszi az élményt: "a marmagasság kutyákkal áll kapcsolatban. (Valamelyik testrés... (2009.01.08. 14:45) Mit érthetetlenkedsz?
  • Utolsó 20

Reetzi

2009.02.02. 15:18 Rkka

Szabadidőmben recepciózom.
     Van valami mámorító a feladat felelősségmentességében. Úsznak a napok, mint a vatta, az egymást ritmusra követő, kisszerű események jelentősége ragszámos matricányi. Bejön, kimegy, csörren, felvesz, letesz, kattint, rendel, átvesz, kiad, rendez.
     A kritikus távolság három méter. Ha ennél távolabb helyezkedik el a pultom a bejárattól vagy a lifttől, mikor melyik, a munkába érkezők gyakorlatilag nem köszönnek. Van, aki elméletileg igen, hosszan rám néz, kifejezéstelenül, vagy valami csodálkozással a pillantásában, van, akinek valami hang hagyja el a száját: „hell”, „aóh”; „mjha”, „szih”; „a”. Van, aki az irányomba bámul, és pontosan abban a pillanatban, amikor már-már elmosolyodnék, a szemkontaktus vonala fölött pár centiméterrel a távolba réved.
A nem köszönők némelyike (ezen persze nincs mit ragozni) már abban a másodpercben a táskájában kezd turkálni, amint a látóterébe kerülne a pult. Vagy odasandítanak, hogy ma is ott vagyok-e, és mikor ijedten konstatálják, hogy igen, villámgyorsan elkapják a tekintetüket. Űzött léptekkel vágtáznak a műmárványon. Mire végre elérik úticéljukat, megtorpannak, és minden figyelmüket leköti a lift hívógombja és ajtaja, amelyet kitartóan bámulnak, hátukon a tekintetemmel.
     Szar lehet.
     Ugyanaz az alávaló banda, amelyik reggel még azértse köszön, délutánra mintha észbe venné, hogy az anyjukra emlékeztetem őket („köszönj szépen a néninek”), ezért mórikálva és kipirultan kérnek tőlem valamit, tárgyalókulcsot, szabványborítékot, biciklis futárt, tejport, gemkapcsot. Szégyellősen kérdezik, hogy hogy kell kitölteni a gyorspostai nyomtatványt, és mondatrészeket kihagyva, elfogódottan bugyborékolnak.
     „Nem emlékszem”, „hogy is?”, „van még?”, „hoztam”, „lehetne esetleg”, „egyszer megtanulom”, „ha van rá időd”, „tudnál?”. És akkor anyu segít. Berakom a mosogatógépet, és elintézem a faxot, karácsonyfát díszítek, ha valamelyik elfelejtette a szusifutárt, kifizetem, és szemem se rebben, mikor melegétel-utalvánnyal jön az istenadta, lepecsételek és aláírok, celluxot adok és taxit rendelek – kiveszem a kezéből azt a borítékot, ahogy ott áll, szép szál, erős férfi egy tértivevénnyel. Valakivel pedig idegen nyelven beszélgetek.
     – Ebelao karika sem?
     – Tessék?
     – Ebarika kesem.
     Fölállok és közelebb hajolok, így végre összeáll.
     – Balogh Erikát keresem.
     – Ja! Bocsánat, én csak helyettesítek. – mondom gyorsan. Mintha a pult elvágna a tisztán hallható világtól. Fokozatosan süket leszek a hétköznapokra.
     Némelyik vendég ráadásul lábujjhegyen jön, és így halálra rémít, mikor megszólal a közvetlen közelemben, miközben a postakönyvbe mélyedek. Az egetverően hangos, erőszakos trappolás azonban futárt jelent: őket még véletlenül sem lehet figyelmen kívül hagyni. Elszalasztani könnyű, mert ha pontosan mondom be a címet, nem várnak, és nem ismernek se istent, se embert.
     – Valamilyen Editnek lesz. Vagyis Elizának. Vagyis Erikának. Ne húzzuk az időt, még nagyon sok címem van – és toporzékolnak, dobolnak a tollvéggel.
     A motoros futárok büdösek, fekete védőruhájuk savanyú birkózóteremszagot hoz, valószínűleg moshatatlan; és körüllengi őket a kipufogók füstje, amely hűvös hullámokban foszlik róluk. A biciklis futároknak piszkos a keze. Szép. Sportosak, nyugodt hangon beszélnek; néha vizet kérnek, és tiszteletteljesek. Milyen megtisztelő, hogy ilyen férfias illatot árasztasz – akarom mondani egyiknek-másiknak, de csak elkérem a fuvarlevelet.
     A futárok illata egy unalmasabb délelőtt felrázza az embert – de nem billenti ki a béketűrésből, mint az a rendre minden munkahelyen előkeveredő, zavaros tekintetű férfi munkatárs, aki mintha talált tárgyként szeretné leadni magát a pultnál. Messziről is megismerni: valahogy cikk-cakkban közeledik, görbe vállal.
     Jó esetben pont csörög a telefon, amikor felbukkan.
     A telefont fel kell venni.
     Az Alapszabály szerint mindegy, mit csinálsz vele, hova kapcsolod, csak tűnjön el a vonalból, küldd valahova, tedd el, nyomd ki, csak kerüljön el innen, szem elől, az asztalról, a rendszerből. Ez a telefonálók után a teljes életnagyságú elemekre is vonatkozik. A Fed Ex csomagra, a postazsákra, az irodista balfékre. Ha egyszer olyan szerencsétlen. És babrálja a céges bonbont a tálban. És nagyon szeretne beszélgetni: megkérdezi, hogy hol a kantin. Neadjisten, hogy mi ma az ebéd. Végső esetben a pontos időt. És mikor túlmegy minden határon, és tőmondatokra redukálod az érintkezést: nem, nem, nem tudom, nem – akkor előbb kétségbeesik, majd megsértődik, és végre békén hagy.
     35 év körüli, ijedt kisfiú várja feletteseit a recepción. Néha ottfelejtik, össze kell szedni. Vajon mit szólna, ha kézen fognám, megigazítanám a nyakkendőjét, és a fülébe suttognám: na, menj ki, nézd meg, ott vagyok-e?
     Kalandozni nincs idő, ha a telefonban sok a zaklatott közalkalmazott vagy az átutalásra váró dühös vállalkozó, és fényévekre a hatáskörömtől, a sikertelenségtől hisztérikus, keserű tónusban vagdalkoznak. Torokszorító. A legjobb indulatom könnyen elszáll. Kapkodok utána a nyomógombok fölött. Aztán meg a szívemhez, mikor visszajön a hívás a mellékről, és már megint én vagyok az. A feszültség a tetőfokára hág.
     A nő, aki nem tudja kezelni a fénymásolót, és ezért engem hibáztat, gyakran választja ezt az időpontot, hogy érdeklődjön, ráérek-e segíteni neki. Telefonálás közben intek neki, hogy pillanat, a bal fülemben a hang rimánkodóra vált. Nincs számára jó hírem. A készüléken villogni kezd egy várakozó hívás. A nő türelmetlenül lábat cserél. Ki kell keresnem valakinek a mellékét, de a számítógép közben elaludt, fél kézzel ütögetem be a jelszót, és szóval tartom a vállalkozót. A nő homlokot ráncol, kinéz az ablakon. Csalódott. A könyökömmel leverek egy levélkupacot. Mikor másodszor is a billentyűzethez érek, bal kezemben a kagylóval, rájövök, hogy a leveleket nem én löktem le, hanem az elektromos töltés, amelyet a testem vezet, mert a kagyló és a zsinór együtt valójában Van de Graaff generátor, a karomon feláll a szőr, a hajszálaim pedig máris felemelkedtek egy kicsit. Egyik-másik fiók kivágódik, post-itek repülnek belőlük a padlóra. Ránézek a nőre. Nem vett észre semmit. A fax működésbe lép, és adatok tömkelegét ontja, mindjárt ki fog fogyni belőle a papír. Felpattan a kulcsszekrény ajtaja. A hajam szögegyenesen mered az égnek. A vállalkozó sír. Valaki csönget, mert nincs nála belépőkártya. Behunyom a szemem, és irodaszerek özöne kavarog előttem: egy hatalmas robbanás lökte ki őket a WTC összes emeletéről, lyukasztók és ceruzák, genothermek, bubis borítékok és újrahasznosított géppapír. A lift leér a szintemre, zenél és égett műanyagkábel-szagot lehel. Kilép rajta egy könyvvizsgáló, akit rögtön fejbe talál egy drótnélküli egér. Száll a por, kockacukor és rajzszög-eső esik, felemelem a kezem, hogy védjem a szemem, az orromat csiklandozzák a hajszálaim, és az iratmegsemmisítő erősödő sivítása, elejtem a kagylót, és hatalmasat tüsszentek: – RRRECCCIII!!!
      Végre csönd.
    Egészségedre - mondja a nő. - Jól vagy? És átnyújtja a fénymásolandó dokumentumokat.

2 komment

Címkék: hierarchia nyakkendő human resource műmárvány

A bejegyzés trackback címe:

https://pofonosladika.blog.hu/api/trackback/id/tr12918260

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

sterretje · www.gportal.hu/alekszatim 2009.02.02. 16:16:02

hozod a formád. ;) háháháhá, teccik a 35 éves kisfiú, akit anyáskodva leanyáznál, de a legjobb mégis a futár-futam. grat. tim

dreamcatcher 2009.02.02. 19:44:54

na ez már tetszett...jobb mint az előző sztem..jól írsz..lehet h ebbe kéne jobban belemenned nem? hátha meg is élnél belőle...
:)
na jó azért ne hagyd ott a tömegszórakoztatást se...mert akkor unatkoznék amikor -sajnos- néha összefutunk..
pusza
jr
süti beállítások módosítása