Időben mentem (sárban-csúszástól és lépcsőmászástól verejtékezve csatakosan, életem kockáztatása árán a hajtűkanyarban lévő gyalogosátkelőnél), így volt lehetőségem háromnegyed órán át nyugodtan ülve nézni a barokk kőszentek közé suvasztott kivetítőt, rajta a „Divat és tradíció” kiállítás résztvevőinek divatshow-ival, két hangfallal, amelyekből kiszámíthatatlan hullámokban fölerősödő majd elhalkuló trendi zene szólt. Ülhettem volna tovább is, mert rajtam kívül nem volt vendég a múzeumban, és nem pofáztak a fülembe, csak körbeért a végtelenített DVD.
     Úgyhogy fölmentem ámuldozni a továbbiakon (már így is kissé kába voltam a divatbemutatók szépséges látványától), igyekezvén figyelmen kívül hagyni, hogy időközben kritikus hőmérsékletűre hűlt a vesém. Az ügy ne érjen senkit váratlanul: ez nem pláza, hanem kolostor.
     Egyik ámulatból az ellentétes előjelűbe esem, mikor kiderül, hogy a BTM Kiscelli Múzeumában egyetlen kis szobával mint kiállítótérrel kell beérni – de az a csekély számú kortárs magyar designerdarab is mély benyomást tesz rám, amelyeket itt mutatóba a sarokba helyeztek el. A kiállítás címében szereplő „tradíció” szó szemlátomást régi pesti iparosokra, női szabókra, cipészekre, kesztyűsökre utal, nem pedig régi idők ruháira, ahogy elképzeltem, és tárgyaik el is foglalják a hely nagy részét. Nanushka neoprén-kabátja és az ikonikus Aquanauta-ruha között, félúton valami Je Suis Belle-darab felé cipészárakba, kaptafákba, kalapformákba és varródobozokba bonyolódom, és iparosműhelyekről készült csendéletekbe. A teljesen érthetetlen összevisszaságban tálalt kiállítási tárgyak és információk meglehetősen lekötnek. Kis híján kicsurran a nyálam néhány mesteri kivitelezésű, méretre készült cipő láttán, megszédülök egy régi-új, igényes dimenzió aurájától, és már nehezen forgó nyelvvel pislantok ki a folyosóra, hogy lát-e a nő, amikor óvatosan megérintem a USE csodás mintázatú műbőr dzsekijének ujját – annyira vonz az anyag bársonyosan puhának látszó felülete. Kell nekem.
     Utoljára hagynám a helyiségben álló plazmatévé csillogó felületén úszó micsodák és a padlóra vetített színes képek nézegetését; a szemem sarkából látom, hogy valami vibrál, és zenél, de úgy döntök, egyik sem lehet olyan érdekes, mint a gyűrt anyagokból készült kalapok a vitrinben, meg a többi igazi holmi. Döntésemet még megbánom, amikor a múzeum zárása előtt hozzávetőleg fél órával (a zárás időpontját állandóan észben tartom), becsalinkázik a teremőr néni, ügyesen székre áll, és haladéktalanul áramtalanítja a helyiségben található elektromos készülékeket.
     Mintegy álomból riadva kérdezem, hogy mégis mit csinál.
     Némileg csodálkozva azon, hogy tényleg hozzá beszélek, de elmagyarázza, hogy a négy órai zárás azt jelenti, hogy háromnegyedkor a személyzet már elhagyja az épületet. Ezeket – bök a projektorra – háromnegyedkor ki kell kapcsolnia utasítás szerint. Most van harmincöt – ellenőrzöm a mobilomon, elemezgetve a gyanús információkat, amelyekkel szolgál. Vagyis félkor kell, mert ezek milliót érő berendezések, és időre van szükségük a lehűléshez, teszi hozzá. Máskülönben leégnek. És amikor a belépőjeggyel jövök, amelyet befizettem (700 HUF), rámutat, hogy az olcsóbb, mint valahol máshol. Mintha ez mindent megmagyarázna. További vitára nincs lehetőség, a néniben zavaróan ugrik a lemez: utasítás, meg minden, nem is nagyon érti, mi van velem.
     Totálisan kétségbeesve, hogy most akkor lemaradtam a vetített színes hogyishívjákokról, és még ebben a zaklatott állapotban a lehető legtöbb másodpercet a vitrinekhez magnetizáltan töltve, végül levágtázom a lépcsőn kabátomért. A szobrok hűvösek, a kivetítő süket. Kicsit sajnálom magam, és szeretném azonnal előkeríteni a főnököt. Ezt az elmehunytat, aki szerint tíz perccel tovább üzemeltetve egy plazmatévé leég. Ezt a szerencsétlen, alkalmatlan barmot. Ezt a magának való, lusta, beleszarós, szemellenzős disznót, félkegyelműt, erkölcsi nullát. Ezt a szemetet.
     Ami azt illeti, a főbejáratnál áll, épp veszi a sálját.
     A sál piros, szimpatikus fiatal férfi, kifogástalan modorral. Amikor elmondom, hogy mi van, és az árulkodás miatti szégyenérzet és a jogos felháborodás okozta diszkomfortérzés keverékével kezdek hápogni neki, ő megértően bólogat, szinte a földig hajol, elnézést kér, alázatosan igazat ad, ennek ellenére folytatom a mondókámat.
     Miközben beszélgetünk, észreveszem, hogy valójában egy szappanbuborékban, vagy inkább egy olyasfajta felfújható műanyag gömbben áll, amilyet Peter Gabriel használt a Growing Up Tour idején. Sőt a mellette álló portás is, hátratett kezével, illedelmes tartásával egy külön gömbből figyel. A vonásaik lassan elmosódnak előttem, és érzem, hogy a szavaim eltorzulnak, távoli patak-locsogássá halkulva áradnak, elnyeli őket a gömbök rugalmas felülete. Tulajdonképpen a falakat és a padlót is átlátszó műanyagszőnyeg párnázza, az előcsarnok egy légvár. Vagyis gumiszoba. A gravitáció csökken. Nem világos többé a fönt és a lent, kinyílik egy ajtó, tapintatosan kitessékelnek rajta, és látom, hogy nagyon sajnálnak engem.
     A metsző hidegben aztán magamhoz térek.