A vegetáriánusok kezdtek átlendülni a hatáskörükön. A társaság egyetlen nem vega tagjára, aki a háziasszony jóindulatát élvezte, az este kezdete óta furcsán sandítottak, és nyálelválasztás, valamint védekező mechanizmusok indultak be náluk a külön a részére elkészített erőleves láttán. Valamiért egyszerre tört rájuk a bizonyítási kényszer, úgy kellett visszarángatni őket a pánik széléről.
  – Biztos nem kérsz egy kis árpacsírát? Sokkal finomabb ám, mint az – tette meg a kezdő lépést egyikük, és a villájával a levesre bökött, amit, látszott, hogy még megnevezni is nehezére esik. A többiek felnéztek a tányérjukból, és várták az eredményt.
  –        Köszönöm, de nem, ez is nagyon finom.
  –        Esetleg utána érdemes kipróbálnod.
  –        Rendben, majd meggondolom.
  A kezdeményező nem adta fel, de az átmeneti sikertelenség kompenzálásaként egyelőre elterelte a szót.
  – Hát igen, a fehérje- és zsírfüggőség, a környezetemben ez az általános hozzáállás. Az emberek nem törődnek a jövővel. Pedig ha a modern élelmiszerfeldolgozó-ipar így folytatja, maholnap nem lesz emberi fogyasztásra alkalmas ennivaló. Már most is ott tartunk, hogy hulladékot zabáltatnak a tömegekkel. Ott van például a parizer. Rossz belegondolni, hogy miféle anyagokkal lehet tele. És az embereknek ezt elfogadják úgy, ahogy van, és megeszik, és csodálkoznak, hogy beteg a testük, beteg a lelkük, és ezt a jövőtlen világlátást adják át a gyerekeiknek is.
  A tévében ebben a pillanatban elkezdődött a Saláta Sára Show. A házigazda felhangosította a készüléket, az evőeszközök csörgése pedig elhalkult. A bemondó, vörös hajú, duci, zöld nő, szólította az első vendéget, aki széles mosollyal az arcán köszöntötte a nézőket.
  –   Mr. Kebap, kérem, mondja el áttérése csodálatos történetét.
  –        Örömmel. Nos, az eredeti foglalkozásom gyrossütő. Nem sokkal az után, hogy a repülőgépek World Trade Centerbe fúródtak, rájöttem, hogy addigi meggyőződésem a vegetáriánus világ erőszakos és következetes mérgezésének helyességéről teljességgel téves és rossz irány. Egy nap dr. Oláh Andor jelent meg a konyhámban, és a mosogatóba öntötte az összes padlizsánkrémet. Elmagyarázta, hogy ha ezentúl nem teszek bele az egészségre káros finomított étolajat, csak hidegen sajtoltat, az életem illő és üdvös lesz, az üzlet pedig fellendül, mert az emberek ki vannak éhezve a minőségi kosztra. Kinyilatkoztatását fényár, és a pihenőről visszaérkező mosogatók hitetlenkedése kísérte. Többé már nem akartam dzsihádot folytatni ártatlan növényevő embertársaim ellen. Megértettem, hogy más feladatom van köztük.
  –        Óriási.
  –        A konyhát ma szent helyként tisztelem, a nevemet pedig Kebab-ra változtattam.
  –        Fantasztikus! Tapsoljuk meg!
  –        A hidegen sajtolt olajtól fellendült éttermem pluszbevételéből szerte az államban előadásokat tartok az egészséges táplálkozásról. Szeretném hívni önöket is, ott a képernyők előtt, látogassanak meg bátran valamelyik előadásomon, vagy az éttermemben, melynek pontos címe a képernyő alján látható.
  –        Nagyon köszönjük, Mr. Kebab! Ha önök is szívesen látnák őt városuk sportcsarnokában, meghívásukat átutalási megbízással továbbíthatják a számlaszámra, amely a képernyő alján látható.
  A társaság felszabadultan nevetgélt, egyikük elragadtatásában figyelmetlenül tapsolni kezdett a nappaliban. Jó érzés volt egyetérteni abban, hogy a világ mégiscsak helyes irányba tart; máris jobban csúszott a kelbimbó.
  – Szerintetek a pasas nem egy szélhámos? Úgy értem, a beszélgetés végén arra buzdított, hogy egy számlára pénzt fizessenek be az érdeklődők.
  Érezhetően lecsökkent a hőmérséklet, a többiek döbbenten a nem-vega vendégre néztek, majd arra, aki korábban a parizer miatt emelte fel a szavát, valaki zavartan turkálni kezdte a tányérját. A fiatal férfi orrcimpája rosszallóan megrezdült, és a nagy csöndben hitetlenkedve megcsóválta a fejét.
  – Látjátok? A védekezési mechanizmus. Az elutasítás. Hiába, a dolgokat nem lehet erőltetni. Ha valaki nem látja be, hogy valami jó neki, hiába minden. A legtöbb ember nem hajlandó a dolgok mögé nézni, csak annak hisz, amit lát – ez maga a negatív önszuggesszió. Aki pedig nem fogadja el a segítséget, magára vessen. Önmagát mérgezi meg.
  – Semmit nem kell erőltetni – kontrázott rá a háziasszony.
  Saláta Sára visszajött a reklám után. Következő vendége egy retek volt, aki a feleségével érkezett, ruházatuk ijesztően feszült a hasukon.
  – Én csak úgy kérdeztem –, mondta a nem-vega vendég – nem is fontos.
  – Nem veheted el tőlem a meggyőződésemet – vágta rá a fiatal férfi. Dühösen szurkálta a villájával a búzacsírákat, de állandóan lecsúsztak.
  – Ugyan, dehogy. Nem akartam.
  – Vagyok, aki vagyok. ÉN követem az utat. Akkor is, ha értetlenkedsz. Nem érdekel, mit gondolsz. És fogalmad sincs! A makrobiotikus étrend az egyetlen út. A végső napon mindenki rájön. A sok tartósítószer, cukor és zsír átverés. Csak te ezt még nem látod.
  A vendégség tagjai némán bámultak maguk elé. Az, aki az előbb véletlenül tapsolt, lopva a tévére sandított, ahol a retek éppen lereszelte saját magát, és a közönség lelkesen őrjöngött.
  – Szóval… Sajnállak. A megszokás nagy úr. De talán egyszer te is részesülhetsz a jóból. Csak ne zárkózz el előle. Tátsd ki a szád, és a magok belerepülnek.
  – Ez azért nem megy mindenkinek olyan könnyen – szólt közbe óvatosan a háziasszony, és ő is sajnálta, hogy van, aki nem részesül a jóból. Szomorúan a chipsre vetették magukat, ellenőrzött biológiai gazdálkodásból.
  A reteknek már csak a szára maradt, a felesége bátorítóan mosolygott.
  – Hát akkor nekem mennem kell.
  A nem-vega vendég kedvesen integetett az ajtóból, és már el is tűnt. Köszönte, inkább maradt a vegyes étrendnél, és az első adandó alkalommal flörtbe keveredett egy cukrászsegéddel.