Pofonosládika

– Az egyik tervrajzán egész hosszú szöveg áll nyomtatott kézírással, és a betűk formájából látni, hogy nem Amerikában tanult meg írni – mondom az „info mediátornak”, aki tétova tekintettel néz rám, és biztos, ami biztos, megértően bólogat. Totál bolondnak tart, pedig tényleg örülök, hogy tudta, hogy Denes 10 éves koráig Magyarországon élt, igazolva ezzel a számomra is kicsit légből kapottnak tűnő feltevésemet. Az idegen országbeliek kézírása más. Ha csak fél percet szentel valaki egy holland, egy brit, egy román vagy egy amerikai írásának szemügyre vételére, arra a következtetésre juthat, hogy a betűket minden országban valahogy máshogy tanítják meg kanyarítani az iskolában. A végeredmény persze körülbelül ugyanaz. Agnes Denes viszont, és márpedig, úgy ír nyomtatottal, ahogy csak egy magyar iskolában lehet megtanulni.
           Az ifjú hölgy kicsit bánja már, hogy leült hozzám beszélgetni, pláne, mert előzőleg meg azt találtam mondani neki, hogy szerintem az Agnes Denes-anyag mennyire jól kiegészíti egymást a Keith Haring-gel. Amennyire a homloka ráncolódásából kivehetem, egyáltalán nem érzékeli a párhuzamot a két kiállítás között, zavarja a szakmaiatlan megközelítés, és főként olyasmiket szajkóz, amiket a fehér mappa tartalmából magolt be, amit most is a kezében szorongat. Persze ő nem olyan buta ösztönlény, mint én, hanem egyetemista. Nagy, barna szemében rettenet és megfelelni akarás. Nem is értem, miért zaklatom fel a hülyeséggel. Csak segíteni akartam, hogy ne érezze magát olyan kényelmetlenül, ha már odajött kérdezősködni. Ne unatkozzon.
          Korábban, a második emeleten egy társa már rajtam ütött képnézegetés közben. Előugrott egy válaszfal mögül, és halálra rémülve azt kérdezte, tud-e segíteni valamiben, majd kis vakkantásokkal megparancsolta, ha kérdésem van, bátran forduljak csak hozzá. Ez egy új szolgáltatás. A tőlem telhető legkedvesebben mosolyogtam, hogy megnyugodjon, és biztosítottam róla, hogy nem lesz baj. Aztán a harmadik lány ugyanebből a sorozatból, egy agyonnyúzott sállal a nyakában, tárlatvezetést is tartott a Keith Haringen. Olyanokat mondott, hogy „ítélkező Krisztus”, meg „négy lábon járó kisbaba”, előbbivel a keresztény eszmerendszerben való járatlanságát, utóbbival zavarát éreztetve (és a kedvencem: „Haring AIDS-ben halt meg, hiszen nyíltan vállalta homoszexualitását”), de ő is annyira akart, és annyira náthás volt, hogy végül megsajnáltam, és drukkoltam, hogy végig bírja szusszal. A művtörin elég jól megtanították neki a képelemzést, a szimbólumok jelentésének leolvasását elemről elemre, amikor azonban egyéni meglátásait is a mondandójába szövi, az elég hiteltelen. Folyton az „állati én”-nel jön. Miután az ember ráérez az egyetlen célravezető megoldásra, és a másodszor is a falba simulva várakozó, majd feszengve közelóvakodó mediátorok (bocsánat, mik?) érdeklődésére megadja az adekvát választ, vagyis, hogy nem, egyáltalán nincs semmiféle kérdése, nem is volt és nem is lesz, végre helyreáll a rend, és a kiállítás zavartalanul bejárható.
            Idáig nem is tudtam, hogy Agnes Denes egyáltalán létezik, és a váratlan felismerés után, hogy ebben az állapotomban mi mindenről maradtam le, sürgősen hoztam papírt és tollat, és lemásoltam magamnak az egyik falra kiírt manifesztumát. Ez a nő tud és mer, vizsgál és az ösztöneire hallgat. Kőkemény munkával gabonatáblát alakít ki Manhattanben, egy szennyes törmeléklerakó közepén, majd fél tonna egészséges búzát arat (Wheatfield – A Confrontation, 1982). Időkapszulákat helyez el és tervez elhelyezni a világ különböző pontjain, fákat láncol meg. Piramisokban gondolkodik (Pascal ’s Perfect Probability Pyramid & The People Paradox – The Predicament, 1980). Figyeli a madarakat, és a viselkedésükből az emberiség jövőjére következtet. Tudományos tényeken alapuló öko-művészete lenyűgöző, társadalomközpontú látásmódja különös és okos. Biztos, hogy olvasnom kellett volna róla valahol. Ha mégsem, azt a médium kislány azzal magyarázza /intézné el, hogy például a gabona project idején nálunk még szocialista rendszer volt, ezért tudatlanságom természetes. Nem gondol rá, hogy nekem, vele ellentétben, aki tizenkilenc, eltelt húsz év a rendszerváltás óta, ezenkívül határozottan emlékszem, hogy régen is voltak például gyerekkönyvek, amelyekben lehetett a nyugati világról olvasni, a svéd gyerekek mindennapjairól, vagy a dániai lego-landról, és mindenféle furcsaságról, amit ott művelnek az emberek, nem is beszélve a 90-es évektől megjelenő Reader’s Digest kiadványokról, amelyeknek a lapjaira a téma magától értetődően kívánkozik – „Agnes búzája a felhőkarcolók tövében”. Nem tudom, honnan szedem ezt az egészet a gyerekkiadványokkal, ráadásul plusz egy téma, amiről inkább nem beszélgethetek tovább valakivel, aki önhibáján kívül később volt gyerek, mint én. Azért érdekes kapcsolódási pont mindenképpen.
            Keith Haringet nagyon nem kell bemutatni. Vele kapcsolatban a sálas tárlatvezető legjobb húzása az volt, amikor idézte a földszinten is kapható színes könyvet, benne gyerekek asszociációival az egyes alkotásokról. Amikor beleolvasok, megnyugszom, hogy az ösztönös megérzéseknek és értelmezésnek is van létjogosultsága, igaz, csak a gyerekek szájából hangzanak jól. Legalábbis az informátor lányok a fal mögül biztos valahogy így fogalmaznának, és bár lehetetlen, próbálom őket feledni. Az értékesebb adatokra koncentrálok, például, hogy Haring nagy örömmel tartott rajzszakköröket óvodásoknak szerte a világban, ez a kiállítás pedig három éve az elhunyt igazgató, Néray Katalin ötlete nyomán, nagy erőkkel szerveződik a Ludwigban, így érkezhetett Budapestre a megfelelő időpontban a gyűjtemény. Haring 2008. május 4-én lett volna 50 éves.
            A Kristály terem folyosóján, egy férfi formáció egyházzenei énekének kíséretében a mosdó felé tartva, majd sokadszor végignézve, amint a Müpa vécéjében saját magát fertőtleníti az ülőke, egyre szilárdabb a meggyőződésem, hogy a két művész munkái, akik közül az egyiknek, úgy látszik, több idő adatott, igenis jól erősítik egymást, az élmény kerek egészként raktározódik. Közös bennük New York, a piramisok, a háromszögek, a társadalmi érzékenység. Az alkotók sajátja pedig a lebírhatatlan vágy a világ jobb hellyé tételére, a végtelen kitartás és lankadatlan tetterő, az átadás képessége. Aggodalom az emberekért. És hogy mindkettőjüket nagyon szerette az anyukája. Ez olyan egyszerű.
            Kérdés, hogy a világ különböző tájain lévő iskolákban megtanult, többé-kevésbé egységes latin írásjegyek és szimbólumrendszerek megfejtéseképpen (kézzel rajzolva vagy nyomtatva) kinek mi minden áll össze, és ez mennyit változtat az életén. Részemről frenetikus élmény volt megismerni két ilyen kaliberű ember munkásságának legalább egy kis töredékét.
            Ami az infó mediátorokat, medikusokat, médiumokat, vagy orákulumokat, vagy hogyishívjákokat illeti, róluk ki kéne tenni egy táblát valahova előre, hogy kellemetlen szituációk nélkül vehessük tudomásul, új szolgáltatásként infót mediálnak, ne nyúljunk hozzájuk, ne ingereljük őket. Ha kérdezünk, tegyük okosan, lényegre törően, vagy inkább tartsuk meg magunknak a gondolatainkat. Az info mediátorok etetése szigorúan tilos.

Ludwig Múzeum, 2008. október 25.
[Agnes Denes: A harmadik évezred művészete – egy új világkép teremtése,
Keith Haring kiállítása]