Pofonosládika

Egy forgalmas utcán ülünk, valami kávézóban, régi házak között, fölöttünk ötemeletnyivel bizarr és veszélyes szögben egy kránon kamera fordul a napsütésben, célpontja egy színésznő, aki a tetőn rohan. Szűk stáb mozog körülötte, operatőr, segop, asszisztens és a rendező, aki kivételesen élőben, nem a monitor mellől dirigál.
        – Látod, Anya? – magyarázom – így dolgoznak a filmesek. – Az ott krán. Elég vicces, amit csinálnak, meg veszélyesnek is tűnik innen, de hidd el, mindent kézben tartanak. Nem esnek le. Sőt most, hogy csak az ég a háttér, tiszta a kép és nem kell attól félni, hogy valaki illetéktelen betéved. Kész főnyeremény így dolgozni.
        Anyám erre nem számított, de figyelmesen követi az eseményeket, nem szól közbe.
        –        Az ott a Goda Krisztina.
      Integetnék neki, de tudom, hogy nem vesz észre, most csak egy vagyok az utcán lézengő tömegből. Van, aki oda se néz, észre sem veszi, hogy forgatás van.
       A felvétel leáll, a filmesek, a szereplő visszarendeződnek a jelenet elejéhez, és bár a hangjukat nem hallom, a mozgásukból, a piszmogásnak látszó előkészületeikből tisztán és magától értetődően tudom, mi zajlik odafent.
    Elindulunk a járdán valahová. Végig róluk beszélek. Elszorul a torkom, és azt hajtogatom, hogy olyan jó most nekik, ott a magasban, az ég hátterében. Elkámpicsorodok. Aztán észrevétlenül átsiklom egy szürkébb álomba, hogy kicsivel később kiszáradt szájpadlással arra ébredjek, hogy odakint szemerkél az eső, és az EU megszavazta a filmtörvény-módosítást.