A héten elmentem megnézni a Szex és New York moziváltozatát, és először totál kiakadtam, mert mindenki rájött, mint én, hogy az előző hónapban „nyert” mozikuponja aznap jár le, így egyrészt a cikk címe majdnem „kuponosládika” lett, másrészt a terem teli volt boldog-boldogtalannal, akiktől mindig félek, hogy pofázni fognak és a közvetlen közelemben tortillachipset zabálni. Meg hülyén röhincselni, ami teljesen gáz. De nem: isteni volt. A mozi két és fél órán át tátott szájjal bámult és a megfelelő pontokon viháncolt, mintha egy giga pizsamás csajbulin kivételes egyetértésben tévéznénk, és még pisszegni se kell. Nem, mintha egy csajbuli-fan lennék; azt a pár srácot viszont őszintén sajnáltam, akiket egy-egy nő odacipelt – ők hősiesen tűrtek, és meg se mukkantak, még a menyasszonyi csokros-verekedős résznél se. Minden elismerésem az övék.
     A film egy pontján jön Charlotte, aki épp bevásárolt, többek között egy Manolo Blahnik dísztasakkal, ami jó nagy, halványsárga, és menő, hogy ilyen (is) van nála, benne nyilván a legújabb szerzeményével. Eszemben sincs ezzel azonosulni, a Manolo Blahnik számomra a sorozat mese-része, valami hiperhamupipőkés izé, érinthetetlen messzeségben a távoli, talán nem is létező Manhattanben. Azt viszont sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen csoda birtokában is lehet stílustalan és lúzer valaki. Méghozzá a budapesti metrón, hol máshol.
     Felszállt egy középkorú nő, semmit- (vagy inkább sokat) mondó irodai ruházatban, egymáshoz hellyel-közzel illő kosztümkabátban és nadrágban, totálisan jellegtelen fehér táskával, mályvaszínű, csatos papucscipőben, és jelentőségteljesen nézegetett a szemüvege mögül, de nemcsak azért, hogy ülőhelyet keressen: a kezében egy pontosan ugyanolyan sárga dísztasakot szorongatott, mint Charlotte-é, csak kopottabb kiadásban. Hogy tudniillik, ugye, hát Manolo Blahnik, meg minden. A lábán viszont mondanom sem kell, hogy nem AZ a cipő volt, ami kész szerencse ezek után, a tasakban pedig nem cipősdoboz; csak dörgölte az orrunk alá, minden egyes nap, aki tudja, értse: neki van olyanja. De lehet, hogy a nénikéjének. Otthon, a teljesen kispolgári, ízléstelen gardróbjában. Idióta. Arról nem is beszélve, hogy lehet, hogy az amerikai rokonától kapott benne egyszer valami pakkot, egész mást, például lejárt szavatosságú aromahabfürdőt, használt tojásfőzőórát és hűtőmágneseket.
     A kedvencem egyébként a nagy népszerűségnek örvendő türkizkék Duglász-dísztasak (mert egyszer összejött egy engedményes szemceruza); lehetőleg agyonhasználva, belenyomorgatva a fél háztartás, és mellette egy rongyos DM-nejlonszatyor szikkadt zsömlékkel, fej salátával. Erre bizony semmifajta globális felmelegedés- és recycling-duma nem mentség. Komolyan kérdem: még mindig a nyolcvanas években érzitek magatokat, amikor Marlborós szatyorért cserébe négycsillagos szállodai szobát lehetett kapni a Szovjetúnióban? Vagy mi van?
Mi lehet ezekben a gyűrött, koszlott papírzacskókban, ami a hajszolt nőket nem engedi lebeszélni róluk? Tényleg mindenkinek tudnia kell, hogy vettél egy középkategóriás parfümöt, csak ennek már több éve? Tényleg hadonásznod kell azzal a Mango-s nejlonnal, amiről már pattogzik a festék, mint a nagylábujjad körméről? És fél éve karácsonyra valami nagyot kaptál, csillogó Hello Kitty-s tasakban? És benne van az uzsid? És tényleg jártál a Duty Free-ben, Gran Canarián, nahát? És a Body Shop-ban is, Bécsben, még 2005-ben? Hű.

Görög Ibolya szegény, telesírja nekem a ruházathoz illő színű zsebkendőjét, ha meglát benneteket. Tegyétek már le ezeket a szarokat. Kukába. Ki velük! Vagy legalább gyűjtsétek őket titokban, és gyönyörködjetek bennük a hálószobátok félhomályában. Elég a KGST-nyomorból. Valami Európa. Könyörgöm. A márkásszatyor-mániának és ennek a kislányos butaságnak véget kell vetni, hogy végre rend legyen a metróalagútban.