Reggel fél öt. A bakancsomat bámulom az előszobában. Már csak a bakancs van hátra, és a dzseki. Ásítozva néz vissza, hanyag fűzők. Kissé szédülök, koordinálatlan vagyok, ahogy téli ruhákban mindig. A tekintetem tompa. Elmerengek – a padlólapok mintáira teszek rövid kitérőt. Feltérképezem a lehetőségeket. Ásítok. Szokatlan mélységek tárulnak fel: mínusz harminckét fokig hőtartó, merev rétegek, vízálló felsőrész, észak-fok, titok, idegenség. A kihívás örök.

     Még meggondolom.
     Három percen belül el kell indulnom.
     Nagy levegőt veszek.
     Állok tovább.
    Az összekészített hátizsákomra nézek. Iszonytató ez a szoros harisnyanadrág a sínadrág alatt. Kezd melegem lenni.
     Vágás: egy ezüstszínű terepjáró kanyarodik az Andrássyra.
     Tulajdonképpen pisilnem kell.
     Mit is akartam?
    Vágás: egy AN-26-os várakozik a sötétben egy hómezőn. Függőleges vezérsíkja fenséges.
     Tovább: várakozom papucsban a félhomályban.
    Vertikális kiterjedés: 1,62 méter, látótávolság: 1 méter, horizontális sík: lapos. Koordinátáim ÉSZ 47˚ 30’, KH 19˚ 03’. Tizenkét óránál bejárati ajtó.
     Fáradtan megborzongok. Célpontmódosítás. Az engedélyt megadom.
     Lehajolok a jobb bakancsért.
     Vágás: az Atlanti-óceánon pirkad.
     Vágás: Tóth Krisztina átfordul a másik oldalára.
     Vágás: Bencsik Barnabás nyitott szájjal alszik.
     Vágás: Kollár Klemencz László villanykapcsoló után matat, saját konyhájukban.
     Vágás: az ezüst kocsi a Hősök terén piros lámpánál áll.
    Meghúzom a fűzőket, rögzítek. Oldalra billenek, a magasságkülönbség átmeneti oxigénhiányt okoz, de koncentrálok, a nyomás fokozatosan kiegyenlítődik. Irányt tartva nyúlok a bal bakancsért.
     Vágás: az ezüst kocsi zöldet kap.
    Magasság: 1,65 méter. Ahogy a térdem kiegyenesedik, töredékes térérzetem újrarendeződik. A gravitációhoz szokott ízületek megkönnyebbülnek. Bizonytalanul topogok még kettőt-hármat a kövön, aztán felveszem a dzsekimet, és az idő felgyorsul. Elhatározásom megszilárdul, öntudatom ébred. Mozgásom idomul a körülményekhez, képest. Polárkesztyűket gyömöszölök a zsebembe.
     Vágás: a terepjáró a Váci útra ér.
    Ruganyos vagyok, mint Terminátor. Bizalmatlanul nézegetek, ellenőrzöm a sötét sarkokat. Le a lépcsőn.
     Vágás: a szomszéd mopszok idegesen szimatolnak és hallgatóznak egy ajtó mögött.
     Ki az utcára. Sarkam türelmetlen ütemre dobog, a szívemet a jégbordákhoz verem.
     Belelendülök. Már megyek. Vagyis jövök.
     Lidérces, messze fény csillan.
    Ahogy lecövekelek a sarkon, ezüstszínű autó fényszórója lassít előttem, beülök, Budapest lassan elfolyik mellettem a sötétben.
     Egy hómezőn szállunk ki. Ahogy a bakancs talpa újra a talajjal érintkezik, filmtér és -idő egyszerűen helyrebillen. A rendszer felállt. Valami kattan – a biztonsági öv csatja a helyére csusszant. Koordinátáim ÉSZ 32˚ 05’, KH 34˚ 46’. Mediterrán szellő csap az arcomba, hasamra süt a vakító nap.
     Tel Aviv, 1965.
     Vágás: Bar Refaeli bikinire vetkőzve kényelmesen hátradől egy széken egy tengerparti villa teraszán, és belekortyol zöld teájába. Fotózásra készül, még ébredezik, bőre hamvas, mint a nyíló rózsa.
     Araszolva indulok az AN-26-os jeges, meredek rámpáján a gép belsejébe, az első kör kávéval.