Pofonosládika

Merengek.

Reggel fél öt. A bakancsomat bámulom az előszobában. Már csak a bakancs van hátra, és a dzseki. Ásítozva néz vissza, hanyag fűzők. Kissé szédülök, koordinálatlan vagyok, ahogy téli ruhákban mindig. A tekintetem tompa. Elmerengek – a padlólapok mintáira teszek rövid kitérőt. Feltérképezem a lehetőségeket. Ásítok. Szokatlan mélységek tárulnak fel: mínusz harminckét fokig hőtartó, merev rétegek, vízálló felsőrész, észak-fok, titok, idegenség. A kihívás örök.

     Még meggondolom.
     Három percen belül el kell indulnom.
     Nagy levegőt veszek.
     Állok tovább.
    Az összekészített hátizsákomra nézek. Iszonytató ez a szoros harisnyanadrág a sínadrág alatt. Kezd melegem lenni.
     Vágás: egy ezüstszínű terepjáró kanyarodik az Andrássyra.
     Tulajdonképpen pisilnem kell.
     Mit is akartam?
    Vágás: egy AN-26-os várakozik a sötétben egy hómezőn. Függőleges vezérsíkja fenséges.
     Tovább: várakozom papucsban a félhomályban.
    Vertikális kiterjedés: 1,62 méter, látótávolság: 1 méter, horizontális sík: lapos. Koordinátáim ÉSZ 47˚ 30’, KH 19˚ 03’. Tizenkét óránál bejárati ajtó.
     Fáradtan megborzongok. Célpontmódosítás. Az engedélyt megadom.
     Lehajolok a jobb bakancsért.
     Vágás: az Atlanti-óceánon pirkad.
     Vágás: Tóth Krisztina átfordul a másik oldalára.
     Vágás: Bencsik Barnabás nyitott szájjal alszik.
     Vágás: Kollár Klemencz László villanykapcsoló után matat, saját konyhájukban.
     Vágás: az ezüst kocsi a Hősök terén piros lámpánál áll.
    Meghúzom a fűzőket, rögzítek. Oldalra billenek, a magasságkülönbség átmeneti oxigénhiányt okoz, de koncentrálok, a nyomás fokozatosan kiegyenlítődik. Irányt tartva nyúlok a bal bakancsért.
     Vágás: az ezüst kocsi zöldet kap.
    Magasság: 1,65 méter. Ahogy a térdem kiegyenesedik, töredékes térérzetem újrarendeződik. A gravitációhoz szokott ízületek megkönnyebbülnek. Bizonytalanul topogok még kettőt-hármat a kövön, aztán felveszem a dzsekimet, és az idő felgyorsul. Elhatározásom megszilárdul, öntudatom ébred. Mozgásom idomul a körülményekhez, képest. Polárkesztyűket gyömöszölök a zsebembe.
     Vágás: a terepjáró a Váci útra ér.
    Ruganyos vagyok, mint Terminátor. Bizalmatlanul nézegetek, ellenőrzöm a sötét sarkokat. Le a lépcsőn.
     Vágás: a szomszéd mopszok idegesen szimatolnak és hallgatóznak egy ajtó mögött.
     Ki az utcára. Sarkam türelmetlen ütemre dobog, a szívemet a jégbordákhoz verem.
     Belelendülök. Már megyek. Vagyis jövök.
     Lidérces, messze fény csillan.
    Ahogy lecövekelek a sarkon, ezüstszínű autó fényszórója lassít előttem, beülök, Budapest lassan elfolyik mellettem a sötétben.
     Egy hómezőn szállunk ki. Ahogy a bakancs talpa újra a talajjal érintkezik, filmtér és -idő egyszerűen helyrebillen. A rendszer felállt. Valami kattan – a biztonsági öv csatja a helyére csusszant. Koordinátáim ÉSZ 32˚ 05’, KH 34˚ 46’. Mediterrán szellő csap az arcomba, hasamra süt a vakító nap.
     Tel Aviv, 1965.
     Vágás: Bar Refaeli bikinire vetkőzve kényelmesen hátradől egy széken egy tengerparti villa teraszán, és belekortyol zöld teájába. Fotózásra készül, még ébredezik, bőre hamvas, mint a nyíló rózsa.
     Araszolva indulok az AN-26-os jeges, meredek rámpáján a gép belsejébe, az első kör kávéval.

Időben mentem (sárban-csúszástól és lépcsőmászástól verejtékezve csatakosan, életem kockáztatása árán a hajtűkanyarban lévő gyalogosátkelőnél), így volt lehetőségem háromnegyed órán át nyugodtan ülve nézni a barokk kőszentek közé suvasztott kivetítőt, rajta a „Divat és tradíció” kiállítás résztvevőinek divatshow-ival, két hangfallal, amelyekből kiszámíthatatlan hullámokban fölerősödő majd elhalkuló trendi zene szólt. Ülhettem volna tovább is, mert rajtam kívül nem volt vendég a múzeumban, és nem pofáztak a fülembe, csak körbeért a végtelenített DVD.
     Úgyhogy fölmentem ámuldozni a továbbiakon (már így is kissé kába voltam a divatbemutatók szépséges látványától), igyekezvén figyelmen kívül hagyni, hogy időközben kritikus hőmérsékletűre hűlt a vesém. Az ügy ne érjen senkit váratlanul: ez nem pláza, hanem kolostor.
     Egyik ámulatból az ellentétes előjelűbe esem, mikor kiderül, hogy a BTM Kiscelli Múzeumában egyetlen kis szobával mint kiállítótérrel kell beérni – de az a csekély számú kortárs magyar designerdarab is mély benyomást tesz rám, amelyeket itt mutatóba a sarokba helyeztek el. A kiállítás címében szereplő „tradíció” szó szemlátomást régi pesti iparosokra, női szabókra, cipészekre, kesztyűsökre utal, nem pedig régi idők ruháira, ahogy elképzeltem, és tárgyaik el is foglalják a hely nagy részét. Nanushka neoprén-kabátja és az ikonikus Aquanauta-ruha között, félúton valami Je Suis Belle-darab felé cipészárakba, kaptafákba, kalapformákba és varródobozokba bonyolódom, és iparosműhelyekről készült csendéletekbe. A teljesen érthetetlen összevisszaságban tálalt kiállítási tárgyak és információk meglehetősen lekötnek. Kis híján kicsurran a nyálam néhány mesteri kivitelezésű, méretre készült cipő láttán, megszédülök egy régi-új, igényes dimenzió aurájától, és már nehezen forgó nyelvvel pislantok ki a folyosóra, hogy lát-e a nő, amikor óvatosan megérintem a USE csodás mintázatú műbőr dzsekijének ujját – annyira vonz az anyag bársonyosan puhának látszó felülete. Kell nekem.
     Utoljára hagynám a helyiségben álló plazmatévé csillogó felületén úszó micsodák és a padlóra vetített színes képek nézegetését; a szemem sarkából látom, hogy valami vibrál, és zenél, de úgy döntök, egyik sem lehet olyan érdekes, mint a gyűrt anyagokból készült kalapok a vitrinben, meg a többi igazi holmi. Döntésemet még megbánom, amikor a múzeum zárása előtt hozzávetőleg fél órával (a zárás időpontját állandóan észben tartom), becsalinkázik a teremőr néni, ügyesen székre áll, és haladéktalanul áramtalanítja a helyiségben található elektromos készülékeket.
     Mintegy álomból riadva kérdezem, hogy mégis mit csinál.
     Némileg csodálkozva azon, hogy tényleg hozzá beszélek, de elmagyarázza, hogy a négy órai zárás azt jelenti, hogy háromnegyedkor a személyzet már elhagyja az épületet. Ezeket – bök a projektorra – háromnegyedkor ki kell kapcsolnia utasítás szerint. Most van harmincöt – ellenőrzöm a mobilomon, elemezgetve a gyanús információkat, amelyekkel szolgál. Vagyis félkor kell, mert ezek milliót érő berendezések, és időre van szükségük a lehűléshez, teszi hozzá. Máskülönben leégnek. És amikor a belépőjeggyel jövök, amelyet befizettem (700 HUF), rámutat, hogy az olcsóbb, mint valahol máshol. Mintha ez mindent megmagyarázna. További vitára nincs lehetőség, a néniben zavaróan ugrik a lemez: utasítás, meg minden, nem is nagyon érti, mi van velem.
     Totálisan kétségbeesve, hogy most akkor lemaradtam a vetített színes hogyishívjákokról, és még ebben a zaklatott állapotban a lehető legtöbb másodpercet a vitrinekhez magnetizáltan töltve, végül levágtázom a lépcsőn kabátomért. A szobrok hűvösek, a kivetítő süket. Kicsit sajnálom magam, és szeretném azonnal előkeríteni a főnököt. Ezt az elmehunytat, aki szerint tíz perccel tovább üzemeltetve egy plazmatévé leég. Ezt a szerencsétlen, alkalmatlan barmot. Ezt a magának való, lusta, beleszarós, szemellenzős disznót, félkegyelműt, erkölcsi nullát. Ezt a szemetet.
     Ami azt illeti, a főbejáratnál áll, épp veszi a sálját.
     A sál piros, szimpatikus fiatal férfi, kifogástalan modorral. Amikor elmondom, hogy mi van, és az árulkodás miatti szégyenérzet és a jogos felháborodás okozta diszkomfortérzés keverékével kezdek hápogni neki, ő megértően bólogat, szinte a földig hajol, elnézést kér, alázatosan igazat ad, ennek ellenére folytatom a mondókámat.
     Miközben beszélgetünk, észreveszem, hogy valójában egy szappanbuborékban, vagy inkább egy olyasfajta felfújható műanyag gömbben áll, amilyet Peter Gabriel használt a Growing Up Tour idején. Sőt a mellette álló portás is, hátratett kezével, illedelmes tartásával egy külön gömbből figyel. A vonásaik lassan elmosódnak előttem, és érzem, hogy a szavaim eltorzulnak, távoli patak-locsogássá halkulva áradnak, elnyeli őket a gömbök rugalmas felülete. Tulajdonképpen a falakat és a padlót is átlátszó műanyagszőnyeg párnázza, az előcsarnok egy légvár. Vagyis gumiszoba. A gravitáció csökken. Nem világos többé a fönt és a lent, kinyílik egy ajtó, tapintatosan kitessékelnek rajta, és látom, hogy nagyon sajnálnak engem.
     A metsző hidegben aztán magamhoz térek.

Szabadidőmben recepciózom.
     Van valami mámorító a feladat felelősségmentességében. Úsznak a napok, mint a vatta, az egymást ritmusra követő, kisszerű események jelentősége ragszámos matricányi. Bejön, kimegy, csörren, felvesz, letesz, kattint, rendel, átvesz, kiad, rendez.
     A kritikus távolság három méter. Ha ennél távolabb helyezkedik el a pultom a bejárattól vagy a lifttől, mikor melyik, a munkába érkezők gyakorlatilag nem köszönnek. Van, aki elméletileg igen, hosszan rám néz, kifejezéstelenül, vagy valami csodálkozással a pillantásában, van, akinek valami hang hagyja el a száját: „hell”, „aóh”; „mjha”, „szih”; „a”. Van, aki az irányomba bámul, és pontosan abban a pillanatban, amikor már-már elmosolyodnék, a szemkontaktus vonala fölött pár centiméterrel a távolba réved.
A nem köszönők némelyike (ezen persze nincs mit ragozni) már abban a másodpercben a táskájában kezd turkálni, amint a látóterébe kerülne a pult. Vagy odasandítanak, hogy ma is ott vagyok-e, és mikor ijedten konstatálják, hogy igen, villámgyorsan elkapják a tekintetüket. Űzött léptekkel vágtáznak a műmárványon. Mire végre elérik úticéljukat, megtorpannak, és minden figyelmüket leköti a lift hívógombja és ajtaja, amelyet kitartóan bámulnak, hátukon a tekintetemmel.
     Szar lehet.
     Ugyanaz az alávaló banda, amelyik reggel még azértse köszön, délutánra mintha észbe venné, hogy az anyjukra emlékeztetem őket („köszönj szépen a néninek”), ezért mórikálva és kipirultan kérnek tőlem valamit, tárgyalókulcsot, szabványborítékot, biciklis futárt, tejport, gemkapcsot. Szégyellősen kérdezik, hogy hogy kell kitölteni a gyorspostai nyomtatványt, és mondatrészeket kihagyva, elfogódottan bugyborékolnak.
     „Nem emlékszem”, „hogy is?”, „van még?”, „hoztam”, „lehetne esetleg”, „egyszer megtanulom”, „ha van rá időd”, „tudnál?”. És akkor anyu segít. Berakom a mosogatógépet, és elintézem a faxot, karácsonyfát díszítek, ha valamelyik elfelejtette a szusifutárt, kifizetem, és szemem se rebben, mikor melegétel-utalvánnyal jön az istenadta, lepecsételek és aláírok, celluxot adok és taxit rendelek – kiveszem a kezéből azt a borítékot, ahogy ott áll, szép szál, erős férfi egy tértivevénnyel. Valakivel pedig idegen nyelven beszélgetek.
     – Ebelao karika sem?
     – Tessék?
     – Ebarika kesem.
     Fölállok és közelebb hajolok, így végre összeáll.
     – Balogh Erikát keresem.
     – Ja! Bocsánat, én csak helyettesítek. – mondom gyorsan. Mintha a pult elvágna a tisztán hallható világtól. Fokozatosan süket leszek a hétköznapokra.
     Némelyik vendég ráadásul lábujjhegyen jön, és így halálra rémít, mikor megszólal a közvetlen közelemben, miközben a postakönyvbe mélyedek. Az egetverően hangos, erőszakos trappolás azonban futárt jelent: őket még véletlenül sem lehet figyelmen kívül hagyni. Elszalasztani könnyű, mert ha pontosan mondom be a címet, nem várnak, és nem ismernek se istent, se embert.
     – Valamilyen Editnek lesz. Vagyis Elizának. Vagyis Erikának. Ne húzzuk az időt, még nagyon sok címem van – és toporzékolnak, dobolnak a tollvéggel.
     A motoros futárok büdösek, fekete védőruhájuk savanyú birkózóteremszagot hoz, valószínűleg moshatatlan; és körüllengi őket a kipufogók füstje, amely hűvös hullámokban foszlik róluk. A biciklis futároknak piszkos a keze. Szép. Sportosak, nyugodt hangon beszélnek; néha vizet kérnek, és tiszteletteljesek. Milyen megtisztelő, hogy ilyen férfias illatot árasztasz – akarom mondani egyiknek-másiknak, de csak elkérem a fuvarlevelet.
     A futárok illata egy unalmasabb délelőtt felrázza az embert – de nem billenti ki a béketűrésből, mint az a rendre minden munkahelyen előkeveredő, zavaros tekintetű férfi munkatárs, aki mintha talált tárgyként szeretné leadni magát a pultnál. Messziről is megismerni: valahogy cikk-cakkban közeledik, görbe vállal.
     Jó esetben pont csörög a telefon, amikor felbukkan.
     A telefont fel kell venni.
     Az Alapszabály szerint mindegy, mit csinálsz vele, hova kapcsolod, csak tűnjön el a vonalból, küldd valahova, tedd el, nyomd ki, csak kerüljön el innen, szem elől, az asztalról, a rendszerből. Ez a telefonálók után a teljes életnagyságú elemekre is vonatkozik. A Fed Ex csomagra, a postazsákra, az irodista balfékre. Ha egyszer olyan szerencsétlen. És babrálja a céges bonbont a tálban. És nagyon szeretne beszélgetni: megkérdezi, hogy hol a kantin. Neadjisten, hogy mi ma az ebéd. Végső esetben a pontos időt. És mikor túlmegy minden határon, és tőmondatokra redukálod az érintkezést: nem, nem, nem tudom, nem – akkor előbb kétségbeesik, majd megsértődik, és végre békén hagy.
     35 év körüli, ijedt kisfiú várja feletteseit a recepción. Néha ottfelejtik, össze kell szedni. Vajon mit szólna, ha kézen fognám, megigazítanám a nyakkendőjét, és a fülébe suttognám: na, menj ki, nézd meg, ott vagyok-e?
     Kalandozni nincs idő, ha a telefonban sok a zaklatott közalkalmazott vagy az átutalásra váró dühös vállalkozó, és fényévekre a hatáskörömtől, a sikertelenségtől hisztérikus, keserű tónusban vagdalkoznak. Torokszorító. A legjobb indulatom könnyen elszáll. Kapkodok utána a nyomógombok fölött. Aztán meg a szívemhez, mikor visszajön a hívás a mellékről, és már megint én vagyok az. A feszültség a tetőfokára hág.
     A nő, aki nem tudja kezelni a fénymásolót, és ezért engem hibáztat, gyakran választja ezt az időpontot, hogy érdeklődjön, ráérek-e segíteni neki. Telefonálás közben intek neki, hogy pillanat, a bal fülemben a hang rimánkodóra vált. Nincs számára jó hírem. A készüléken villogni kezd egy várakozó hívás. A nő türelmetlenül lábat cserél. Ki kell keresnem valakinek a mellékét, de a számítógép közben elaludt, fél kézzel ütögetem be a jelszót, és szóval tartom a vállalkozót. A nő homlokot ráncol, kinéz az ablakon. Csalódott. A könyökömmel leverek egy levélkupacot. Mikor másodszor is a billentyűzethez érek, bal kezemben a kagylóval, rájövök, hogy a leveleket nem én löktem le, hanem az elektromos töltés, amelyet a testem vezet, mert a kagyló és a zsinór együtt valójában Van de Graaff generátor, a karomon feláll a szőr, a hajszálaim pedig máris felemelkedtek egy kicsit. Egyik-másik fiók kivágódik, post-itek repülnek belőlük a padlóra. Ránézek a nőre. Nem vett észre semmit. A fax működésbe lép, és adatok tömkelegét ontja, mindjárt ki fog fogyni belőle a papír. Felpattan a kulcsszekrény ajtaja. A hajam szögegyenesen mered az égnek. A vállalkozó sír. Valaki csönget, mert nincs nála belépőkártya. Behunyom a szemem, és irodaszerek özöne kavarog előttem: egy hatalmas robbanás lökte ki őket a WTC összes emeletéről, lyukasztók és ceruzák, genothermek, bubis borítékok és újrahasznosított géppapír. A lift leér a szintemre, zenél és égett műanyagkábel-szagot lehel. Kilép rajta egy könyvvizsgáló, akit rögtön fejbe talál egy drótnélküli egér. Száll a por, kockacukor és rajzszög-eső esik, felemelem a kezem, hogy védjem a szemem, az orromat csiklandozzák a hajszálaim, és az iratmegsemmisítő erősödő sivítása, elejtem a kagylót, és hatalmasat tüsszentek: – RRRECCCIII!!!
      Végre csönd.
    Egészségedre - mondja a nő. - Jól vagy? És átnyújtja a fénymásolandó dokumentumokat.

A szőkére festett, kurvoid tanítónő a nyári táborban, akire alig emlékszem, elakadt a keresztrejtvényével azon a ponton, hogy „mélabús, kilenc betű”. A töritanár pedig rögtön rávágta, hogy „keserédes”, és láttam rajta, egy hajszálon múlik, hogy szavalni nem kezdi neki a verset, udvarlásképp. Mire a nő üres tekintettel felnézett: – Nahát, ez meg milyen szó már? –  Keserédes? Életembe’ nem hallottam – és mielőtt visszabújt a rejtvénybe, még egy ásítást elnyomva hozzátette: – Olyan… primitív. Primkó. Merengve megdörzsölte a bőrt a külső combján, a sort vonalától délre.
     A töritanár tekintetét sose felejtem el. Bepárásodott kissé. Azóta él bennem a gyanú, mintha errefelé nem egy nyelvet beszélnénk.
     Nem mondhatnám, hogy különösebben meglep, hogy a mixer a TV Paprikán passziógyümölcsöt tenne a koktélba, míg egy tévéreklám gerincbántalmi segédeszközt ajánl, kedvenc Sláger Rádiós műsorvezetőm, a Vass Maya (Pikáns Péntek, Szerelem Csütörtök vagy Dob Szerda, vagy ezek tetszőleges variálásával létrejött című műsoraiban) pedig mindenekelőtt üdvös megoldásnak tartja a szerelmezést az élet gondjainak rendezésére. Ez utóbbi esetben csak azért tűrök szinte rezzenéstelenül (kontroll nélkül tombolok), mert évek óta kénytelen vagyok elviselni a legváratlanabb helyzetekben azokat a tökkelütötteket, akik szerint a „megillatozni” létező szó, és valamiért nem pisilő kutya jut eszükbe róla. Például rám ugranak a plázában valami illatmintával. (De csak az orrom alá dugják, és nem locsolják, hál’ istennek.) Mikor azonban a tévériporternő egy cseppet nívósabbnak látszó hírmagazinban arról számol be, hogy valaki valamit annak tulajdonít be, hogy, a némileg intelligensebb rádióállomáson pedig hónapokig úgy próbálnak népszerűsíteni egy programot, hogy majd abban benéznek valaminek a kulisszatitkai mögé – nos, olyankor nem örülök. És ez csak hat a negyvenötből.
     Egyszer láttam egy Alkonyzóna-epizódot, ami egy olyan párhuzamos dimenzióban játszódott, amelyikben a jól ismert szavak teljesen új jelentéssel bírtak, és így minden dialóg végtelenül viccesen hangzott. A gyanútlan főhős viszont merő pánikban, abszolút súlyos gyötrelemként élte meg, amikor egy hangosbemondó felszólította a jelenet szereplőit, hogy „noszogassák a gyereküléseket” – aztán valahogy kiderült, hogy az egyes kifejezések logikus rendben behelyettesíthetők tárgyakra és fogalmakra, és a helyzet csupán elsőre volt nagyon ijesztő. Mindez nem sokban tér el attól az élménytől, amikor Ágnes Vanilla affektálva azt süvölti a rádióból, hogy úgy élj, ahogy érzed azt, amit a szíved húz, épp csak annyiban, hogy nem tudom, mire helyettesítsek, Ágnes logikája ugyanis mindannyiunké, valamint dimenziók fölött áll.
     A kétéves Andris, akinek ez az egész csak játék, szintén minden gátlás nélkül alkot új és újabb kifejezéseket, mint például a „csigaboga”: bár még nem is tudja, hogy ez egy ezerszer izgalmasabb verzió a bodobács-ra, ösztönösen illeszti be a hangsort magyar nyelvének alakuló szövetébe. Díjazom. Ami még jobb, az a következetesség, amellyel használja, és amellyel majd lassan áttér a szótári verzióra is – mert hogy rendnek kell lenni, ez magától értetődik. Sokan mintha ugyanennek a tanulási folyamatnak a során, amelyen Andris épp keresztülmegy, lépcsőket ugrottak volna át egy nyelvi gyorstalpaló segítségével. Vagy csak leveleztek az ELO-val, nem tudom. Sose lehet tudni, mire képes egy távoktatási szervezet, amely postai úton hastáncot is tanít.
     A fentieknek, és annak fényében, hogy akár riporternő is lehetnék, vicces, de kénytelen vagyok beismerni: vannak létező szavak és szókapcsolatok, amelyekkel én is hadilábon állok.
     Ott azért még nem tartok, ahol az angolszászok, akik szótárral olvasnak szerelmes regényt, mivel évszázadok elteltével is alig boldogulnak olyan egynél több szótagú latin szavakkal, amelyekből az anyanyelvük háromnegyede áll. Viszont naponta használok és próbálok dekódolni a mások szövegében olyan kifejezéseket, amelyeknek a jelentéséről gyakorlatilag gőzöm sincs, csak a szövegkörnyezetre támaszkodom. A hangzás alapján kialakul valamiféle érzetem a szó kapcsán, hozzávetőlegesen felfogom, és már túl is vagyunk rajta, ezt feltűnés nélkül lehet csinálni egy darabig. Bólogatok, és kész. Aztán valamikor megnézem a szótárban. Vagy nem.
     Ezek főleg idegen szavak. A vis majorral például úgy áll a dolog, hogy már kismilliószor megnéztem, mert a szerződésekben gyakran szerepel, és értem (a nagyobb mindent vis) – de nem értem. Titkon azt remélem, nem kerül rá sor, hogy tényleg meg kelljen értenem egy nap, mit jelent, és valami azt súgja, hogy ez a megközelítés ki is meríti a pontos értelmezés fogalmát. A gizda esetében azonban teljesen biztos vagyok benne, hogy nem „girhest”, „véznát” vagy „vékony testalkatút” jelent, ahogy azt sokan csak hiszik. Ám az itthon fellelhető szótárak közül egy sem tartalmazza, úgyhogy nem találok megerősítésre. A gizda számomra a „nyomulós” szinonimája. Maga a szó is nyomul, mint egy nyomulós csaj, akinek szép a szeme: könnyen csúszó és frappánsnak ható, és valami olcsó örömmel szolgál a szánkra venni, valószínűleg ezért kerüli el valódi jelentősége a többség figyelmét. Ha azonban így szócikk hiányában fejtegetésem téves, azt könnyen bebizonyíthatja egy dalszöveg a kilencvenes évekből: „…ennyire nem lehetsz gizda/ nem is soványabb nálam a Kriszta” – de vajon ők mi a fenére gondoltak?
     Aspektus, frivol, pikírt, intendáns, obligát, vegzál, vertikum, marmagasság. Ezek közül a frivolról tudom, hogy az valahogy olyan sikamlós, az intendánsról, hogy színházi menedzser-féleség, gyanús jelentőségű alak, és hogy a marmagasság kutyákkal áll kapcsolatban. (Valamelyik testrészüknek a talajtól számított távolságával. Macskáknak egész biztos nincs ilyenjük, de lehet, hogy a tigriseknek igen.) A többi kifejezésről abszolút találgatok: tőlem az obligát lehetne kellemetlen ízű szájápoló folyadék; az aspektus meg valami tárolódoboz, szemüvegtok – Hozd ide az aspektusomat, légy szíves –, „az aspektusok szanaszét hevertek a lakásban”.
     Amikor az utcán megszólal mögöttem egy kompetens nő, és a barátnőjét így inti: „Ne izguljál fel, mielőtt kalandokba vered magad!”, elképzelem, ahogy ő és egész pereputtya napi szinten cibálja és mócsingolja a nyelvet, mint egy túltenyésztett pitbull valami hamisított márkás tréningfelsőt. Kapva kapnak rajta, lestoppolják a határon, lefoglalják, és a rokonaikkal osztoznak rajta, végül megy az egész a kutyák alá. Mondataikat mintha a kutya szájából húzták volna ki, hogy mást ne mondjak. Andy Vajna legalább bevallottan jobban szereti a magyart törni, mint az angolt, mert „van benne valami plusz” – az ő magyarja emiatt tulajdonképpen már egyedi márkának számít (Byblos?).
     Aztán vannak, akik a szabályokról, de főleg vaktában beszélnek, balesetet túlélő sofőrről, aki „igazi szerencselovag”, meg farkashibákról (ez utóbbit talán az „ordas kurvá”-ból vezethette le az illető – szarvashiba, ordas hiba, farkashiba, kész Heltai Gáspár), meg mongusztákról és szurikákról, meg hogy kitágulnak a pólusaid (az északiak, vagy a déliek?). Meg miniméter.
     Ami a lényeg: a közös nyelvnek túrós a háta – ajánlhatnék gerincbántalmi segédeszközt talán. De nem teszem, hanem inkább kivonom magam a felelősség alól, és befogom a szám. Elvégre nekem is lehet valami vaj a fülem mögött. Mindennek van egy lélektani határa.

– Az egyik tervrajzán egész hosszú szöveg áll nyomtatott kézírással, és a betűk formájából látni, hogy nem Amerikában tanult meg írni – mondom az „info mediátornak”, aki tétova tekintettel néz rám, és biztos, ami biztos, megértően bólogat. Totál bolondnak tart, pedig tényleg örülök, hogy tudta, hogy Denes 10 éves koráig Magyarországon élt, igazolva ezzel a számomra is kicsit légből kapottnak tűnő feltevésemet. Az idegen országbeliek kézírása más. Ha csak fél percet szentel valaki egy holland, egy brit, egy román vagy egy amerikai írásának szemügyre vételére, arra a következtetésre juthat, hogy a betűket minden országban valahogy máshogy tanítják meg kanyarítani az iskolában. A végeredmény persze körülbelül ugyanaz. Agnes Denes viszont, és márpedig, úgy ír nyomtatottal, ahogy csak egy magyar iskolában lehet megtanulni.
           Az ifjú hölgy kicsit bánja már, hogy leült hozzám beszélgetni, pláne, mert előzőleg meg azt találtam mondani neki, hogy szerintem az Agnes Denes-anyag mennyire jól kiegészíti egymást a Keith Haring-gel. Amennyire a homloka ráncolódásából kivehetem, egyáltalán nem érzékeli a párhuzamot a két kiállítás között, zavarja a szakmaiatlan megközelítés, és főként olyasmiket szajkóz, amiket a fehér mappa tartalmából magolt be, amit most is a kezében szorongat. Persze ő nem olyan buta ösztönlény, mint én, hanem egyetemista. Nagy, barna szemében rettenet és megfelelni akarás. Nem is értem, miért zaklatom fel a hülyeséggel. Csak segíteni akartam, hogy ne érezze magát olyan kényelmetlenül, ha már odajött kérdezősködni. Ne unatkozzon.
          Korábban, a második emeleten egy társa már rajtam ütött képnézegetés közben. Előugrott egy válaszfal mögül, és halálra rémülve azt kérdezte, tud-e segíteni valamiben, majd kis vakkantásokkal megparancsolta, ha kérdésem van, bátran forduljak csak hozzá. Ez egy új szolgáltatás. A tőlem telhető legkedvesebben mosolyogtam, hogy megnyugodjon, és biztosítottam róla, hogy nem lesz baj. Aztán a harmadik lány ugyanebből a sorozatból, egy agyonnyúzott sállal a nyakában, tárlatvezetést is tartott a Keith Haringen. Olyanokat mondott, hogy „ítélkező Krisztus”, meg „négy lábon járó kisbaba”, előbbivel a keresztény eszmerendszerben való járatlanságát, utóbbival zavarát éreztetve (és a kedvencem: „Haring AIDS-ben halt meg, hiszen nyíltan vállalta homoszexualitását”), de ő is annyira akart, és annyira náthás volt, hogy végül megsajnáltam, és drukkoltam, hogy végig bírja szusszal. A művtörin elég jól megtanították neki a képelemzést, a szimbólumok jelentésének leolvasását elemről elemre, amikor azonban egyéni meglátásait is a mondandójába szövi, az elég hiteltelen. Folyton az „állati én”-nel jön. Miután az ember ráérez az egyetlen célravezető megoldásra, és a másodszor is a falba simulva várakozó, majd feszengve közelóvakodó mediátorok (bocsánat, mik?) érdeklődésére megadja az adekvát választ, vagyis, hogy nem, egyáltalán nincs semmiféle kérdése, nem is volt és nem is lesz, végre helyreáll a rend, és a kiállítás zavartalanul bejárható.
            Idáig nem is tudtam, hogy Agnes Denes egyáltalán létezik, és a váratlan felismerés után, hogy ebben az állapotomban mi mindenről maradtam le, sürgősen hoztam papírt és tollat, és lemásoltam magamnak az egyik falra kiírt manifesztumát. Ez a nő tud és mer, vizsgál és az ösztöneire hallgat. Kőkemény munkával gabonatáblát alakít ki Manhattanben, egy szennyes törmeléklerakó közepén, majd fél tonna egészséges búzát arat (Wheatfield – A Confrontation, 1982). Időkapszulákat helyez el és tervez elhelyezni a világ különböző pontjain, fákat láncol meg. Piramisokban gondolkodik (Pascal ’s Perfect Probability Pyramid & The People Paradox – The Predicament, 1980). Figyeli a madarakat, és a viselkedésükből az emberiség jövőjére következtet. Tudományos tényeken alapuló öko-művészete lenyűgöző, társadalomközpontú látásmódja különös és okos. Biztos, hogy olvasnom kellett volna róla valahol. Ha mégsem, azt a médium kislány azzal magyarázza /intézné el, hogy például a gabona project idején nálunk még szocialista rendszer volt, ezért tudatlanságom természetes. Nem gondol rá, hogy nekem, vele ellentétben, aki tizenkilenc, eltelt húsz év a rendszerváltás óta, ezenkívül határozottan emlékszem, hogy régen is voltak például gyerekkönyvek, amelyekben lehetett a nyugati világról olvasni, a svéd gyerekek mindennapjairól, vagy a dániai lego-landról, és mindenféle furcsaságról, amit ott művelnek az emberek, nem is beszélve a 90-es évektől megjelenő Reader’s Digest kiadványokról, amelyeknek a lapjaira a téma magától értetődően kívánkozik – „Agnes búzája a felhőkarcolók tövében”. Nem tudom, honnan szedem ezt az egészet a gyerekkiadványokkal, ráadásul plusz egy téma, amiről inkább nem beszélgethetek tovább valakivel, aki önhibáján kívül később volt gyerek, mint én. Azért érdekes kapcsolódási pont mindenképpen.
            Keith Haringet nagyon nem kell bemutatni. Vele kapcsolatban a sálas tárlatvezető legjobb húzása az volt, amikor idézte a földszinten is kapható színes könyvet, benne gyerekek asszociációival az egyes alkotásokról. Amikor beleolvasok, megnyugszom, hogy az ösztönös megérzéseknek és értelmezésnek is van létjogosultsága, igaz, csak a gyerekek szájából hangzanak jól. Legalábbis az informátor lányok a fal mögül biztos valahogy így fogalmaznának, és bár lehetetlen, próbálom őket feledni. Az értékesebb adatokra koncentrálok, például, hogy Haring nagy örömmel tartott rajzszakköröket óvodásoknak szerte a világban, ez a kiállítás pedig három éve az elhunyt igazgató, Néray Katalin ötlete nyomán, nagy erőkkel szerveződik a Ludwigban, így érkezhetett Budapestre a megfelelő időpontban a gyűjtemény. Haring 2008. május 4-én lett volna 50 éves.
            A Kristály terem folyosóján, egy férfi formáció egyházzenei énekének kíséretében a mosdó felé tartva, majd sokadszor végignézve, amint a Müpa vécéjében saját magát fertőtleníti az ülőke, egyre szilárdabb a meggyőződésem, hogy a két művész munkái, akik közül az egyiknek, úgy látszik, több idő adatott, igenis jól erősítik egymást, az élmény kerek egészként raktározódik. Közös bennük New York, a piramisok, a háromszögek, a társadalmi érzékenység. Az alkotók sajátja pedig a lebírhatatlan vágy a világ jobb hellyé tételére, a végtelen kitartás és lankadatlan tetterő, az átadás képessége. Aggodalom az emberekért. És hogy mindkettőjüket nagyon szerette az anyukája. Ez olyan egyszerű.
            Kérdés, hogy a világ különböző tájain lévő iskolákban megtanult, többé-kevésbé egységes latin írásjegyek és szimbólumrendszerek megfejtéseképpen (kézzel rajzolva vagy nyomtatva) kinek mi minden áll össze, és ez mennyit változtat az életén. Részemről frenetikus élmény volt megismerni két ilyen kaliberű ember munkásságának legalább egy kis töredékét.
            Ami az infó mediátorokat, medikusokat, médiumokat, vagy orákulumokat, vagy hogyishívjákokat illeti, róluk ki kéne tenni egy táblát valahova előre, hogy kellemetlen szituációk nélkül vehessük tudomásul, új szolgáltatásként infót mediálnak, ne nyúljunk hozzájuk, ne ingereljük őket. Ha kérdezünk, tegyük okosan, lényegre törően, vagy inkább tartsuk meg magunknak a gondolatainkat. Az info mediátorok etetése szigorúan tilos.

Ludwig Múzeum, 2008. október 25.
[Agnes Denes: A harmadik évezred művészete – egy új világkép teremtése,
Keith Haring kiállítása]

Puhos a hasam. Eltunyult, feladta a harcot. Kidudorodik itt-ott, átlátszik a ruhán. Hájas, na. Olyan. Van ez így. Talán lefogy, ha mondjuk, összekaparok elég pénzt a lecsúszott középosztály életszínvonalának eléréséhez, és hozzájutok egy aerobicbérlethez. Azt azért túlzás lenne kijelenteni, hogy idővel majd nem eszem, vagy ilyesmi. Viszont tény az, hogy nem sok kedvem van az aerobicolós középosztály-csajokhoz. Az arcukhoz. Úgyhogy tovább puhulok, a fejem is fő.
         Inkább kérek egy kis csokikát.
         Kitalálhatnám például, hogy gyereket várok, vagy fogok várni. Egyből megoldódna ez a probléma, a háj egy csapásra kifejezetten üdvös és dicséretes lenne. Ígéretes. Attól fogva nem is számítana a külalak, kedvemre hízhatnék. A széles csípő a termékenység miatt van, ez elég jól hangzik. Attól fogva valahová váratlan vendégként beállítva gátlástalanul felzabálhatnám az összes nem nekem szánt sütit, és ostobán kacarászhatnék, hogy ugye, a gyerek, hehehehe. Senki nem merne szólni. Közben a hasam egy szentséges hassá változna át, különleges bánásmódot igénylő, kényes testrésszé, majd fokozatosan önálló belátással bíró, szuverén lénnyé. Szép lassan lemaradnék mögötte. Néhányan azért emlékeznének rám. Talán egy ideig még tiszteletben is tartanának, kelletlenül és vidáman átadnák a helyet. Dicsfénnyel öveznének.
         A gyermekvállalás amúgy is szinte azonnali gyógyírnak tűnik mindenféle bajra. Legyen az…
… szimpla elégedetlenség önmagunkkal,
… a sikertelen kísérletek sora arra, hogy végre valami értelmeset csináljunk a világban,
… megunt munkahely,
… egy elbaltázott karrier,
… iskolaundor,
… megunt párta,
… vagy megfeneklett házasság,
… az öregedés,
… gyötrő bosszúvágy valami nyomorulton, akiről az a fixa ideánk, hogy együtt kell leélnünk vele az életünket, de ő megreszkírozza ennek ellenkezőjét,
… a szocpol igényléséhez szükséges feltételek teljesülésének hiányos volta,
… a véghetetlen unalom,
            gyakorlatilag egy pillanat alatt mindegyiket megnyugtatóan rendezni tudja egy kis kék csík a teszten. Arról nem is beszélve, hogy ahogy Éva fogalmazta meg, miközben hangosan csapkodta az asztalt: „EGY NŐNEK SZÜLNIE K-E-LL!!!” A jó ég óvja azt a gyereket épségben, akit a keze közé kaparint majd. Amúgy meg, csak tessék. Tőlem!
            Csak tudd azt mondani, hogy van idekint a számára tér. Hogy van neki hely, hogy van neki elég türelem és odaadás a tarsolyodban, hogy össze tudod szedni magad annyira, hogy csak a jót add át neki mindenben, hogy lesz neki maci, hinta, bili (nem kell zenélő), kiságy, takaró és tisztelet, lesz neki minden. Lesz neki apja, akit nem téveszt össze senkivel. Lesz neki anyja. Mert ő nem valami aranyos kis vacak a szórakoztatásodra, hanem egy embergyerek. Egy ember.
            Onnantól nincs kecmec. Nem gondolhatod komolyan, hogy a gyerekvállalás tőle független, és majd te kézben tartod a dolgokat, ha úgy alakul, hogy jön. Vagy megérkezik majd, és lőn szocpol, lőn házasság, lőn megváltás? Anyádék majd úgyis vesznek rá pelenkát? Virágok, porzók, méhecskék, és egy győztes sejt egy lakáshitel-igénylésnél nyom a latban? Három kiló tizenöt deka – szabad lesz még valamit, igen, még egy darabka őszinte örömöt – sajnálom, kérem, de az már félre van téve? Így kezdődjön el valakinek az élete? Te eszeden vagy? Gondolsz te rá egyáltalán? Ott a hasban?
            Olvastam egy nőről, akinek a középszerű aerobicbérletek problémaköre eléggé kívül esett a látókörén, viszont azért kerekedett, mert kisbaba volt a hasában, és ez sajnos váratlanul érte. Végiggondolta: a gyereknek nem volt hely, nem volt apa és pelenka, és őszintén, anya se nagyon állt rendelkezésre, tekintettel saját anyagi helyzetére és mindennapos küzdelmére az elemekkel, amelyek teljesen felemésztették az energiáit. A babát rögtön születésekor örökbe adta a legjobb helyre, ahová csak tudta, gazdag, szerető családba, és meghagyta, hogy később ne keresse őt soha. Ne mondják meg neki. Szerintem, ha hiszed, ha nem, ő: anya. Felelőssége teljes tudatában a legtöbbet tette azért, hogy a gyerekből ember lehessen. Pontosan úgy, mint az a másik nő Salamon királynál látogatóban.
            Lenézek az erkélyről, nap mint nap látom a kezelhetetlen, arénázó, követelőző gyerekeket, mellettük a szüleik bambán a távolba révednek, és csak úgy hagyják őket nőni, mint a gazt. Mintha még mindig nem estek volna át az első döbbeneten, hogy a gyerek nem növény, nem játék, és nem is kiskutya. Némelyik srác vagy kislány szerencsére láthatóan értelmesebb, mint az anyja: valakinek gondolkodni is kell. Van remény.
            Ember. A XXI. században már lehetsz felelős úgy az emberért, aki a gyereked lesz, hogy nem szülöd meg rosszkor. És ezt nem csupa drasztikus módon képzelem. Azzal, hogy beveszem a tablettát, persze bevállalok valami teljesen természetellenes dolgot, kockáztatom az egészségem, hullik a hajam, meghízom itt-ott.
            De inkább én, mint ő.
            Hogy egészség azért legyen, talán lassan mégis elhagyom a tabit, és az aerobic is jól jöhet. A jövőre nézve. Mert annál tényleg alig van ellenállhatatlanabb, amikor a 12 hónapos Bébé lecövekel a pirosra festett körmeim mellett, és percekig csak megbűvölten babrálja őket a puha gyerekkezével, aztán nevetni kezd, annyira örül, és máris csinálja a műsort. A környék szerencsés gyerkőce: macival, kutyussal, pelussal, sőt Kisvakondos gyerekkönyvekkel is rendelkezik. Bár ő még nem is ehet csokit, fitnessbérletre sincs gond: következetesen levezeti az energiáit, mozgásra késztetve ezzel a környezetében fellelhető összes élőlényt, viszont egyáltalán nem osztja, hogy a háj, az valami rossz dolog lenne. Egyáltalán nem érdekli. Azért ez elég klassz.

Manolo Blahniknak nincs esélye Budapesten, és végül
Vágó Rékának se
lesz már pálya
(hiába a sarkak, pántok és felsőrészek bizsergető bája)
a pesti utcát
teleszarták a kutyák.

A vegetáriánusok kezdtek átlendülni a hatáskörükön. A társaság egyetlen nem vega tagjára, aki a háziasszony jóindulatát élvezte, az este kezdete óta furcsán sandítottak, és nyálelválasztás, valamint védekező mechanizmusok indultak be náluk a külön a részére elkészített erőleves láttán. Valamiért egyszerre tört rájuk a bizonyítási kényszer, úgy kellett visszarángatni őket a pánik széléről.
  – Biztos nem kérsz egy kis árpacsírát? Sokkal finomabb ám, mint az – tette meg a kezdő lépést egyikük, és a villájával a levesre bökött, amit, látszott, hogy még megnevezni is nehezére esik. A többiek felnéztek a tányérjukból, és várták az eredményt.
  –        Köszönöm, de nem, ez is nagyon finom.
  –        Esetleg utána érdemes kipróbálnod.
  –        Rendben, majd meggondolom.
  A kezdeményező nem adta fel, de az átmeneti sikertelenség kompenzálásaként egyelőre elterelte a szót.
  – Hát igen, a fehérje- és zsírfüggőség, a környezetemben ez az általános hozzáállás. Az emberek nem törődnek a jövővel. Pedig ha a modern élelmiszerfeldolgozó-ipar így folytatja, maholnap nem lesz emberi fogyasztásra alkalmas ennivaló. Már most is ott tartunk, hogy hulladékot zabáltatnak a tömegekkel. Ott van például a parizer. Rossz belegondolni, hogy miféle anyagokkal lehet tele. És az embereknek ezt elfogadják úgy, ahogy van, és megeszik, és csodálkoznak, hogy beteg a testük, beteg a lelkük, és ezt a jövőtlen világlátást adják át a gyerekeiknek is.
  A tévében ebben a pillanatban elkezdődött a Saláta Sára Show. A házigazda felhangosította a készüléket, az evőeszközök csörgése pedig elhalkult. A bemondó, vörös hajú, duci, zöld nő, szólította az első vendéget, aki széles mosollyal az arcán köszöntötte a nézőket.
  –   Mr. Kebap, kérem, mondja el áttérése csodálatos történetét.
  –        Örömmel. Nos, az eredeti foglalkozásom gyrossütő. Nem sokkal az után, hogy a repülőgépek World Trade Centerbe fúródtak, rájöttem, hogy addigi meggyőződésem a vegetáriánus világ erőszakos és következetes mérgezésének helyességéről teljességgel téves és rossz irány. Egy nap dr. Oláh Andor jelent meg a konyhámban, és a mosogatóba öntötte az összes padlizsánkrémet. Elmagyarázta, hogy ha ezentúl nem teszek bele az egészségre káros finomított étolajat, csak hidegen sajtoltat, az életem illő és üdvös lesz, az üzlet pedig fellendül, mert az emberek ki vannak éhezve a minőségi kosztra. Kinyilatkoztatását fényár, és a pihenőről visszaérkező mosogatók hitetlenkedése kísérte. Többé már nem akartam dzsihádot folytatni ártatlan növényevő embertársaim ellen. Megértettem, hogy más feladatom van köztük.
  –        Óriási.
  –        A konyhát ma szent helyként tisztelem, a nevemet pedig Kebab-ra változtattam.
  –        Fantasztikus! Tapsoljuk meg!
  –        A hidegen sajtolt olajtól fellendült éttermem pluszbevételéből szerte az államban előadásokat tartok az egészséges táplálkozásról. Szeretném hívni önöket is, ott a képernyők előtt, látogassanak meg bátran valamelyik előadásomon, vagy az éttermemben, melynek pontos címe a képernyő alján látható.
  –        Nagyon köszönjük, Mr. Kebab! Ha önök is szívesen látnák őt városuk sportcsarnokában, meghívásukat átutalási megbízással továbbíthatják a számlaszámra, amely a képernyő alján látható.
  A társaság felszabadultan nevetgélt, egyikük elragadtatásában figyelmetlenül tapsolni kezdett a nappaliban. Jó érzés volt egyetérteni abban, hogy a világ mégiscsak helyes irányba tart; máris jobban csúszott a kelbimbó.
  – Szerintetek a pasas nem egy szélhámos? Úgy értem, a beszélgetés végén arra buzdított, hogy egy számlára pénzt fizessenek be az érdeklődők.
  Érezhetően lecsökkent a hőmérséklet, a többiek döbbenten a nem-vega vendégre néztek, majd arra, aki korábban a parizer miatt emelte fel a szavát, valaki zavartan turkálni kezdte a tányérját. A fiatal férfi orrcimpája rosszallóan megrezdült, és a nagy csöndben hitetlenkedve megcsóválta a fejét.
  – Látjátok? A védekezési mechanizmus. Az elutasítás. Hiába, a dolgokat nem lehet erőltetni. Ha valaki nem látja be, hogy valami jó neki, hiába minden. A legtöbb ember nem hajlandó a dolgok mögé nézni, csak annak hisz, amit lát – ez maga a negatív önszuggesszió. Aki pedig nem fogadja el a segítséget, magára vessen. Önmagát mérgezi meg.
  – Semmit nem kell erőltetni – kontrázott rá a háziasszony.
  Saláta Sára visszajött a reklám után. Következő vendége egy retek volt, aki a feleségével érkezett, ruházatuk ijesztően feszült a hasukon.
  – Én csak úgy kérdeztem –, mondta a nem-vega vendég – nem is fontos.
  – Nem veheted el tőlem a meggyőződésemet – vágta rá a fiatal férfi. Dühösen szurkálta a villájával a búzacsírákat, de állandóan lecsúsztak.
  – Ugyan, dehogy. Nem akartam.
  – Vagyok, aki vagyok. ÉN követem az utat. Akkor is, ha értetlenkedsz. Nem érdekel, mit gondolsz. És fogalmad sincs! A makrobiotikus étrend az egyetlen út. A végső napon mindenki rájön. A sok tartósítószer, cukor és zsír átverés. Csak te ezt még nem látod.
  A vendégség tagjai némán bámultak maguk elé. Az, aki az előbb véletlenül tapsolt, lopva a tévére sandított, ahol a retek éppen lereszelte saját magát, és a közönség lelkesen őrjöngött.
  – Szóval… Sajnállak. A megszokás nagy úr. De talán egyszer te is részesülhetsz a jóból. Csak ne zárkózz el előle. Tátsd ki a szád, és a magok belerepülnek.
  – Ez azért nem megy mindenkinek olyan könnyen – szólt közbe óvatosan a háziasszony, és ő is sajnálta, hogy van, aki nem részesül a jóból. Szomorúan a chipsre vetették magukat, ellenőrzött biológiai gazdálkodásból.
  A reteknek már csak a szára maradt, a felesége bátorítóan mosolygott.
  – Hát akkor nekem mennem kell.
  A nem-vega vendég kedvesen integetett az ajtóból, és már el is tűnt. Köszönte, inkább maradt a vegyes étrendnél, és az első adandó alkalommal flörtbe keveredett egy cukrászsegéddel.

A héten elmentem megnézni a Szex és New York moziváltozatát, és először totál kiakadtam, mert mindenki rájött, mint én, hogy az előző hónapban „nyert” mozikuponja aznap jár le, így egyrészt a cikk címe majdnem „kuponosládika” lett, másrészt a terem teli volt boldog-boldogtalannal, akiktől mindig félek, hogy pofázni fognak és a közvetlen közelemben tortillachipset zabálni. Meg hülyén röhincselni, ami teljesen gáz. De nem: isteni volt. A mozi két és fél órán át tátott szájjal bámult és a megfelelő pontokon viháncolt, mintha egy giga pizsamás csajbulin kivételes egyetértésben tévéznénk, és még pisszegni se kell. Nem, mintha egy csajbuli-fan lennék; azt a pár srácot viszont őszintén sajnáltam, akiket egy-egy nő odacipelt – ők hősiesen tűrtek, és meg se mukkantak, még a menyasszonyi csokros-verekedős résznél se. Minden elismerésem az övék.
     A film egy pontján jön Charlotte, aki épp bevásárolt, többek között egy Manolo Blahnik dísztasakkal, ami jó nagy, halványsárga, és menő, hogy ilyen (is) van nála, benne nyilván a legújabb szerzeményével. Eszemben sincs ezzel azonosulni, a Manolo Blahnik számomra a sorozat mese-része, valami hiperhamupipőkés izé, érinthetetlen messzeségben a távoli, talán nem is létező Manhattanben. Azt viszont sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen csoda birtokában is lehet stílustalan és lúzer valaki. Méghozzá a budapesti metrón, hol máshol.
     Felszállt egy középkorú nő, semmit- (vagy inkább sokat) mondó irodai ruházatban, egymáshoz hellyel-közzel illő kosztümkabátban és nadrágban, totálisan jellegtelen fehér táskával, mályvaszínű, csatos papucscipőben, és jelentőségteljesen nézegetett a szemüvege mögül, de nemcsak azért, hogy ülőhelyet keressen: a kezében egy pontosan ugyanolyan sárga dísztasakot szorongatott, mint Charlotte-é, csak kopottabb kiadásban. Hogy tudniillik, ugye, hát Manolo Blahnik, meg minden. A lábán viszont mondanom sem kell, hogy nem AZ a cipő volt, ami kész szerencse ezek után, a tasakban pedig nem cipősdoboz; csak dörgölte az orrunk alá, minden egyes nap, aki tudja, értse: neki van olyanja. De lehet, hogy a nénikéjének. Otthon, a teljesen kispolgári, ízléstelen gardróbjában. Idióta. Arról nem is beszélve, hogy lehet, hogy az amerikai rokonától kapott benne egyszer valami pakkot, egész mást, például lejárt szavatosságú aromahabfürdőt, használt tojásfőzőórát és hűtőmágneseket.
     A kedvencem egyébként a nagy népszerűségnek örvendő türkizkék Duglász-dísztasak (mert egyszer összejött egy engedményes szemceruza); lehetőleg agyonhasználva, belenyomorgatva a fél háztartás, és mellette egy rongyos DM-nejlonszatyor szikkadt zsömlékkel, fej salátával. Erre bizony semmifajta globális felmelegedés- és recycling-duma nem mentség. Komolyan kérdem: még mindig a nyolcvanas években érzitek magatokat, amikor Marlborós szatyorért cserébe négycsillagos szállodai szobát lehetett kapni a Szovjetúnióban? Vagy mi van?
Mi lehet ezekben a gyűrött, koszlott papírzacskókban, ami a hajszolt nőket nem engedi lebeszélni róluk? Tényleg mindenkinek tudnia kell, hogy vettél egy középkategóriás parfümöt, csak ennek már több éve? Tényleg hadonásznod kell azzal a Mango-s nejlonnal, amiről már pattogzik a festék, mint a nagylábujjad körméről? És fél éve karácsonyra valami nagyot kaptál, csillogó Hello Kitty-s tasakban? És benne van az uzsid? És tényleg jártál a Duty Free-ben, Gran Canarián, nahát? És a Body Shop-ban is, Bécsben, még 2005-ben? Hű.

Görög Ibolya szegény, telesírja nekem a ruházathoz illő színű zsebkendőjét, ha meglát benneteket. Tegyétek már le ezeket a szarokat. Kukába. Ki velük! Vagy legalább gyűjtsétek őket titokban, és gyönyörködjetek bennük a hálószobátok félhomályában. Elég a KGST-nyomorból. Valami Európa. Könyörgöm. A márkásszatyor-mániának és ennek a kislányos butaságnak véget kell vetni, hogy végre rend legyen a metróalagútban.