A szőkére festett, kurvoid tanítónő a nyári táborban, akire alig emlékszem, elakadt a keresztrejtvényével azon a ponton, hogy „mélabús, kilenc betű”. A töritanár pedig rögtön rávágta, hogy „keserédes”, és láttam rajta, egy hajszálon múlik, hogy szavalni nem kezdi neki a verset, udvarlásképp. Mire a nő üres tekintettel felnézett: – Nahát, ez meg milyen szó már? –  Keserédes? Életembe’ nem hallottam – és mielőtt visszabújt a rejtvénybe, még egy ásítást elnyomva hozzátette: – Olyan… primitív. Primkó. Merengve megdörzsölte a bőrt a külső combján, a sort vonalától délre.
     A töritanár tekintetét sose felejtem el. Bepárásodott kissé. Azóta él bennem a gyanú, mintha errefelé nem egy nyelvet beszélnénk.
     Nem mondhatnám, hogy különösebben meglep, hogy a mixer a TV Paprikán passziógyümölcsöt tenne a koktélba, míg egy tévéreklám gerincbántalmi segédeszközt ajánl, kedvenc Sláger Rádiós műsorvezetőm, a Vass Maya (Pikáns Péntek, Szerelem Csütörtök vagy Dob Szerda, vagy ezek tetszőleges variálásával létrejött című műsoraiban) pedig mindenekelőtt üdvös megoldásnak tartja a szerelmezést az élet gondjainak rendezésére. Ez utóbbi esetben csak azért tűrök szinte rezzenéstelenül (kontroll nélkül tombolok), mert évek óta kénytelen vagyok elviselni a legváratlanabb helyzetekben azokat a tökkelütötteket, akik szerint a „megillatozni” létező szó, és valamiért nem pisilő kutya jut eszükbe róla. Például rám ugranak a plázában valami illatmintával. (De csak az orrom alá dugják, és nem locsolják, hál’ istennek.) Mikor azonban a tévériporternő egy cseppet nívósabbnak látszó hírmagazinban arról számol be, hogy valaki valamit annak tulajdonít be, hogy, a némileg intelligensebb rádióállomáson pedig hónapokig úgy próbálnak népszerűsíteni egy programot, hogy majd abban benéznek valaminek a kulisszatitkai mögé – nos, olyankor nem örülök. És ez csak hat a negyvenötből.
     Egyszer láttam egy Alkonyzóna-epizódot, ami egy olyan párhuzamos dimenzióban játszódott, amelyikben a jól ismert szavak teljesen új jelentéssel bírtak, és így minden dialóg végtelenül viccesen hangzott. A gyanútlan főhős viszont merő pánikban, abszolút súlyos gyötrelemként élte meg, amikor egy hangosbemondó felszólította a jelenet szereplőit, hogy „noszogassák a gyereküléseket” – aztán valahogy kiderült, hogy az egyes kifejezések logikus rendben behelyettesíthetők tárgyakra és fogalmakra, és a helyzet csupán elsőre volt nagyon ijesztő. Mindez nem sokban tér el attól az élménytől, amikor Ágnes Vanilla affektálva azt süvölti a rádióból, hogy úgy élj, ahogy érzed azt, amit a szíved húz, épp csak annyiban, hogy nem tudom, mire helyettesítsek, Ágnes logikája ugyanis mindannyiunké, valamint dimenziók fölött áll.
     A kétéves Andris, akinek ez az egész csak játék, szintén minden gátlás nélkül alkot új és újabb kifejezéseket, mint például a „csigaboga”: bár még nem is tudja, hogy ez egy ezerszer izgalmasabb verzió a bodobács-ra, ösztönösen illeszti be a hangsort magyar nyelvének alakuló szövetébe. Díjazom. Ami még jobb, az a következetesség, amellyel használja, és amellyel majd lassan áttér a szótári verzióra is – mert hogy rendnek kell lenni, ez magától értetődik. Sokan mintha ugyanennek a tanulási folyamatnak a során, amelyen Andris épp keresztülmegy, lépcsőket ugrottak volna át egy nyelvi gyorstalpaló segítségével. Vagy csak leveleztek az ELO-val, nem tudom. Sose lehet tudni, mire képes egy távoktatási szervezet, amely postai úton hastáncot is tanít.
     A fentieknek, és annak fényében, hogy akár riporternő is lehetnék, vicces, de kénytelen vagyok beismerni: vannak létező szavak és szókapcsolatok, amelyekkel én is hadilábon állok.
     Ott azért még nem tartok, ahol az angolszászok, akik szótárral olvasnak szerelmes regényt, mivel évszázadok elteltével is alig boldogulnak olyan egynél több szótagú latin szavakkal, amelyekből az anyanyelvük háromnegyede áll. Viszont naponta használok és próbálok dekódolni a mások szövegében olyan kifejezéseket, amelyeknek a jelentéséről gyakorlatilag gőzöm sincs, csak a szövegkörnyezetre támaszkodom. A hangzás alapján kialakul valamiféle érzetem a szó kapcsán, hozzávetőlegesen felfogom, és már túl is vagyunk rajta, ezt feltűnés nélkül lehet csinálni egy darabig. Bólogatok, és kész. Aztán valamikor megnézem a szótárban. Vagy nem.
     Ezek főleg idegen szavak. A vis majorral például úgy áll a dolog, hogy már kismilliószor megnéztem, mert a szerződésekben gyakran szerepel, és értem (a nagyobb mindent vis) – de nem értem. Titkon azt remélem, nem kerül rá sor, hogy tényleg meg kelljen értenem egy nap, mit jelent, és valami azt súgja, hogy ez a megközelítés ki is meríti a pontos értelmezés fogalmát. A gizda esetében azonban teljesen biztos vagyok benne, hogy nem „girhest”, „véznát” vagy „vékony testalkatút” jelent, ahogy azt sokan csak hiszik. Ám az itthon fellelhető szótárak közül egy sem tartalmazza, úgyhogy nem találok megerősítésre. A gizda számomra a „nyomulós” szinonimája. Maga a szó is nyomul, mint egy nyomulós csaj, akinek szép a szeme: könnyen csúszó és frappánsnak ható, és valami olcsó örömmel szolgál a szánkra venni, valószínűleg ezért kerüli el valódi jelentősége a többség figyelmét. Ha azonban így szócikk hiányában fejtegetésem téves, azt könnyen bebizonyíthatja egy dalszöveg a kilencvenes évekből: „…ennyire nem lehetsz gizda/ nem is soványabb nálam a Kriszta” – de vajon ők mi a fenére gondoltak?
     Aspektus, frivol, pikírt, intendáns, obligát, vegzál, vertikum, marmagasság. Ezek közül a frivolról tudom, hogy az valahogy olyan sikamlós, az intendánsról, hogy színházi menedzser-féleség, gyanús jelentőségű alak, és hogy a marmagasság kutyákkal áll kapcsolatban. (Valamelyik testrészüknek a talajtól számított távolságával. Macskáknak egész biztos nincs ilyenjük, de lehet, hogy a tigriseknek igen.) A többi kifejezésről abszolút találgatok: tőlem az obligát lehetne kellemetlen ízű szájápoló folyadék; az aspektus meg valami tárolódoboz, szemüvegtok – Hozd ide az aspektusomat, légy szíves –, „az aspektusok szanaszét hevertek a lakásban”.
     Amikor az utcán megszólal mögöttem egy kompetens nő, és a barátnőjét így inti: „Ne izguljál fel, mielőtt kalandokba vered magad!”, elképzelem, ahogy ő és egész pereputtya napi szinten cibálja és mócsingolja a nyelvet, mint egy túltenyésztett pitbull valami hamisított márkás tréningfelsőt. Kapva kapnak rajta, lestoppolják a határon, lefoglalják, és a rokonaikkal osztoznak rajta, végül megy az egész a kutyák alá. Mondataikat mintha a kutya szájából húzták volna ki, hogy mást ne mondjak. Andy Vajna legalább bevallottan jobban szereti a magyart törni, mint az angolt, mert „van benne valami plusz” – az ő magyarja emiatt tulajdonképpen már egyedi márkának számít (Byblos?).
     Aztán vannak, akik a szabályokról, de főleg vaktában beszélnek, balesetet túlélő sofőrről, aki „igazi szerencselovag”, meg farkashibákról (ez utóbbit talán az „ordas kurvá”-ból vezethette le az illető – szarvashiba, ordas hiba, farkashiba, kész Heltai Gáspár), meg mongusztákról és szurikákról, meg hogy kitágulnak a pólusaid (az északiak, vagy a déliek?). Meg miniméter.
     Ami a lényeg: a közös nyelvnek túrós a háta – ajánlhatnék gerincbántalmi segédeszközt talán. De nem teszem, hanem inkább kivonom magam a felelősség alól, és befogom a szám. Elvégre nekem is lehet valami vaj a fülem mögött. Mindennek van egy lélektani határa.