A ruhákat bemutató férfiak és nők a színpadon pontosan úgy viselkedtek, mint a statiszták, és azok is voltak. A szervezők képviselője is vállat vont, mikor kérdeztem, hogy kik ezek, míg az említettek hangtalan, reneszánsz beszélgetésbe és véletlen utcai találkozásokba bonyolódtak odafönt, és igyekeztek úgy fordulni, hogy a közönség lássa a jelmezeknek is alkalmatlan öltözéküket, majd tétova tánclépésekkel demonstrálták a reneszánsz táncdivatot. Az őket felkonferáló lány egy bársonymappába csúsztatott papírlapról olvasta a szöveget korabeli szabókról és valami ruhakölteményekről, illetve olyan színekről és ruhadarabokról, amilyeneket a szereplők egyike sem viselt az adott pillanatban; pont olyan hanglejtéssel, mintha egy iskolai évzárón lenne. Az esemény több szót nem is érdemel, leszámítva, hogy tulajdonképpen mit keres egy reneszánsz „divatbemutató” a Hadtörténeti Intézet és Múzeum díszkertjében? És hogy a „ruhaköltemény” meg szerintem az a holmi, amilyet például Cate Blanchett visel az Elisabeth bármelyik jelenetében, az utolsó cérnaszálig. Kultúrintézmény igenis dönthet: vagy gagyi vásári komédiát rendez, vagy venni kellett volna a fáradságot, és ellátogatni a Mafilm raktárba / nívós jelmezkivitelező műhelybe, és onnan nem a statisztaruhákat elhozni. Vagy ha ez van, ami, akkor ezt a megfelelő, életszerű stílusban vállalni.

Gyorsan lépnék tovább, ha az esemény alkalmából kiadott igényes műsorfüzetben gyorsan eligazodnék, de ez nem feltétlenül megy, mert mindig összezavar, hogy a programhelyekről előbb angolul olvashatunk, és csak a füzet második felében magyarul. A kiadvány címlapján olvasható hangzatos „Our pART in Europe” (érted!) felirat a továbblapozás után inkább azzal szembesít, hogy ez itt még mindig inkább csak Európa P-artja, széle, és igazán nem értem, bár távol álljon tőlem a szittya öntudat, hogy egy Magyarországon zajló, elsősorban a lakosság figyelmére pályázó, nagyon nagyszabású rendezvény mért akar nekem előbb egy idegen nyelven kedvet csinálni, Hiller Istvánnal az élen. Ráadásul az angol rész mintha egy hajszállal vastagabb is lenne, sokkal több színes képpel. Ezeket, fájdalom, de kénytelen vagyok átlapozni, hiába a kétségtelenül és pofátlanul drága művészi, konceptuális, trendi, stílusos és műtermi fotózás, nagy csinnadrattával és sellőkkel. Azt azért persze így is megértem, hogy reneszánsz motívumokkal teli a padlás.

Kezdve a humanizmuson: az akadálymentesített Szépművészeti Múzeum éppen ezen a napon ünnepli magát az akadálymentesítést, és egy szép, üvegkapszulaszerű liftet, amelynek segítségével könnyedén bejuthatnak az épületbe a kerekesszékes látogatók is. Velük tartva a kiállítótérbe, egy fotókiállításra, kiderül, hogy akár mindössze tenyérnyi képek is megtekinthetők – a járó vendégek szemmagasságában. A helyzet kínos, és igazán neccessé akkor válik, amikor a tárlatvezetőnő is először szembesül a problémával, érdeklődésre pedig zavartan áll egyik lábáról a másikra. Ha az egyiptomi gyűjteményt választották volna megtekintésre, gyanítom, ugyanez lenne a helyzet: az üvegtárlókban a második polc már kirekesztőnek számít, eredeti szándékától és rendeltetésétől teljesen függetlenül.

A Természettudományi Múzeum azonban láthatóan régóta gondoskodik a maximális akadálymentesítésről, ami dícséretes, és az interaktivitásról. A kiállítótérben este 11-kor is rengeteg a gyerek, mindent megtapogathatnak, nyomogathatnak és piszkálhatnak, játszhatnak a kikészített figyelemlekötő és -elterelő puzzle-ökkel, kérdezősködhetnek, a mai hangzavarban még akár hangoskodhatnak is. A szülők, mondjuk, nagyobb arányban babrálják az interaktív felületeket, de a lényeg, hogy gyerek és felnőtt ugyanazzal az elánnal vesse magát a természet világának felfedezésébe. A téma a jégkorszak, így ez világosan megmagyarázza, mért találom hűlt helyét előbb Gyimának, a mammutmúmia-sztárnak (üres vitrinje legalább akadálymentes és gyerekbarát magasságban helyezkedik el a padlótól), majd a felirat szerint a gyapjas mammut őrlőfognak, amit egy óriásszarvas-agancstöredék, egy barlangi medve alkarcsont-darab és a gyapjas orrszarvú csigolyája társaságában állítottak ki valaha a gyereksarokban, szintén interaktivitás céljából. Esetében azonban megdőlni látszik az a régi nézet, miszerint, ha országunkban valami nincs lekötözve, azt ellopják: a fogdosásra szánt darabok igenis rögzítve vannak a kiállítófelülethez, fekete, gyerekkezek számára kikezdhetetlen műanyag pántokkal, így az eltűnés hátterében az izgalmas interaktív élményektől túllelkesedett felnőttet sejtek.

A kerten át, ahol a növényzet közé helyezett dinoszaurusz-szobrok totális eufóriát váltanak ki az alváshiánytól hiperaktív kissrácokból, sietve indulok a Petőfi Irodalmi Múzeum irányába, hogy elérjem az este utolsónak tervezett programját, amitől sokat várok.

A helyszínen a fellélegzés először elmarad, mert annyian cuppantak a divatbemutatóval egybekötött Szentkuthy Miklós emlékestre, hogy teljesen eltorlaszolják a lépcsőket és az ajtókat. Az érdeklődés és a meglehetősen késői kezdés is érthető: az éjféli időpont épp azokat tántorítja el, akik miatt már éppen nem férnénk be, úgyhogy bár ijesztő a három egybenyitott terem bejáratai előtt várakozó tömeg, a döntő pillanatban, csodák csodájára kiválóan elhelyezkedünk. Ezt megelőzően viszont üdítő meglepetés az üdítő: az alkalomra felállított büfét valószínűsíthetően a múzeum dolgozói viszik, saját maguk által készített ízléses szendvicseket és házi süteményeket, igazi kávét és hideg ásványvizet kínálva 100-150 (!) forintos egységárakon. A kedvességüktől bármilyen falat jobban esne, úgyhogy plusz öröm, hogy minden milyen finom. Az arra érdeklődők bort is kérhetnek, és be is hozhatják magukkal az előadásra.

Ez a divatbemutató ugyanis úgy divatbemutató, hogy színházi előadás és videovetítés is egyben. Ruha és költemény ezúttal Cate Blanchett nélkül is összejön; egy feleség, hat szerető, hét színésznő és hét különleges kosztüm vonul fel Kulka János-Szentkuthy visszaemlékezéseinek manifesztálódásaként. A hét ruhatervező a felolvasott szövegekből indulhatott ki, de nem ragaszkodtak hozzá minden esetben szóról szóra, így a vizuális és a hallható élmény külön-külön és együtt is figyelmet érdemlő és nagyon kulturális.

A PIM gárdája tehát ad magára, és ad nekünk is valamit, hamár. Legalább. Minimum. Jöjjünk máskor is. Köszönet érte, hogy talán hisznek abban, amit csinálnak, vagy legalább úgy csinálnak, és kitartóan világítanak zseblámpájukkal a múzeumok éjszakájában.
 

Múzeumok Éjszakája, 2008. június 21.
[Kincs, ami van – Különszám – Múzeumok Éjszakája; Hadtörténeti Intézet és Múzeum – „Fel hát az útra, társaim…”; Szépművészeti Múzeum – „ZOOM IN!”; Magyar Természettudományi Múzeum – „Forró nyomok és hideg-lelés”; Petőfi Irodalmi Múzeum – „Szeretem az öltözködés erotikáját”]