Puhos a hasam. Eltunyult, feladta a harcot. Kidudorodik itt-ott, átlátszik a ruhán. Hájas, na. Olyan. Van ez így. Talán lefogy, ha mondjuk, összekaparok elég pénzt a lecsúszott középosztály életszínvonalának eléréséhez, és hozzájutok egy aerobicbérlethez. Azt azért túlzás lenne kijelenteni, hogy idővel majd nem eszem, vagy ilyesmi. Viszont tény az, hogy nem sok kedvem van az aerobicolós középosztály-csajokhoz. Az arcukhoz. Úgyhogy tovább puhulok, a fejem is fő.
         Inkább kérek egy kis csokikát.
         Kitalálhatnám például, hogy gyereket várok, vagy fogok várni. Egyből megoldódna ez a probléma, a háj egy csapásra kifejezetten üdvös és dicséretes lenne. Ígéretes. Attól fogva nem is számítana a külalak, kedvemre hízhatnék. A széles csípő a termékenység miatt van, ez elég jól hangzik. Attól fogva valahová váratlan vendégként beállítva gátlástalanul felzabálhatnám az összes nem nekem szánt sütit, és ostobán kacarászhatnék, hogy ugye, a gyerek, hehehehe. Senki nem merne szólni. Közben a hasam egy szentséges hassá változna át, különleges bánásmódot igénylő, kényes testrésszé, majd fokozatosan önálló belátással bíró, szuverén lénnyé. Szép lassan lemaradnék mögötte. Néhányan azért emlékeznének rám. Talán egy ideig még tiszteletben is tartanának, kelletlenül és vidáman átadnák a helyet. Dicsfénnyel öveznének.
         A gyermekvállalás amúgy is szinte azonnali gyógyírnak tűnik mindenféle bajra. Legyen az…
… szimpla elégedetlenség önmagunkkal,
… a sikertelen kísérletek sora arra, hogy végre valami értelmeset csináljunk a világban,
… megunt munkahely,
… egy elbaltázott karrier,
… iskolaundor,
… megunt párta,
… vagy megfeneklett házasság,
… az öregedés,
… gyötrő bosszúvágy valami nyomorulton, akiről az a fixa ideánk, hogy együtt kell leélnünk vele az életünket, de ő megreszkírozza ennek ellenkezőjét,
… a szocpol igényléséhez szükséges feltételek teljesülésének hiányos volta,
… a véghetetlen unalom,
            gyakorlatilag egy pillanat alatt mindegyiket megnyugtatóan rendezni tudja egy kis kék csík a teszten. Arról nem is beszélve, hogy ahogy Éva fogalmazta meg, miközben hangosan csapkodta az asztalt: „EGY NŐNEK SZÜLNIE K-E-LL!!!” A jó ég óvja azt a gyereket épségben, akit a keze közé kaparint majd. Amúgy meg, csak tessék. Tőlem!
            Csak tudd azt mondani, hogy van idekint a számára tér. Hogy van neki hely, hogy van neki elég türelem és odaadás a tarsolyodban, hogy össze tudod szedni magad annyira, hogy csak a jót add át neki mindenben, hogy lesz neki maci, hinta, bili (nem kell zenélő), kiságy, takaró és tisztelet, lesz neki minden. Lesz neki apja, akit nem téveszt össze senkivel. Lesz neki anyja. Mert ő nem valami aranyos kis vacak a szórakoztatásodra, hanem egy embergyerek. Egy ember.
            Onnantól nincs kecmec. Nem gondolhatod komolyan, hogy a gyerekvállalás tőle független, és majd te kézben tartod a dolgokat, ha úgy alakul, hogy jön. Vagy megérkezik majd, és lőn szocpol, lőn házasság, lőn megváltás? Anyádék majd úgyis vesznek rá pelenkát? Virágok, porzók, méhecskék, és egy győztes sejt egy lakáshitel-igénylésnél nyom a latban? Három kiló tizenöt deka – szabad lesz még valamit, igen, még egy darabka őszinte örömöt – sajnálom, kérem, de az már félre van téve? Így kezdődjön el valakinek az élete? Te eszeden vagy? Gondolsz te rá egyáltalán? Ott a hasban?
            Olvastam egy nőről, akinek a középszerű aerobicbérletek problémaköre eléggé kívül esett a látókörén, viszont azért kerekedett, mert kisbaba volt a hasában, és ez sajnos váratlanul érte. Végiggondolta: a gyereknek nem volt hely, nem volt apa és pelenka, és őszintén, anya se nagyon állt rendelkezésre, tekintettel saját anyagi helyzetére és mindennapos küzdelmére az elemekkel, amelyek teljesen felemésztették az energiáit. A babát rögtön születésekor örökbe adta a legjobb helyre, ahová csak tudta, gazdag, szerető családba, és meghagyta, hogy később ne keresse őt soha. Ne mondják meg neki. Szerintem, ha hiszed, ha nem, ő: anya. Felelőssége teljes tudatában a legtöbbet tette azért, hogy a gyerekből ember lehessen. Pontosan úgy, mint az a másik nő Salamon királynál látogatóban.
            Lenézek az erkélyről, nap mint nap látom a kezelhetetlen, arénázó, követelőző gyerekeket, mellettük a szüleik bambán a távolba révednek, és csak úgy hagyják őket nőni, mint a gazt. Mintha még mindig nem estek volna át az első döbbeneten, hogy a gyerek nem növény, nem játék, és nem is kiskutya. Némelyik srác vagy kislány szerencsére láthatóan értelmesebb, mint az anyja: valakinek gondolkodni is kell. Van remény.
            Ember. A XXI. században már lehetsz felelős úgy az emberért, aki a gyereked lesz, hogy nem szülöd meg rosszkor. És ezt nem csupa drasztikus módon képzelem. Azzal, hogy beveszem a tablettát, persze bevállalok valami teljesen természetellenes dolgot, kockáztatom az egészségem, hullik a hajam, meghízom itt-ott.
            De inkább én, mint ő.
            Hogy egészség azért legyen, talán lassan mégis elhagyom a tabit, és az aerobic is jól jöhet. A jövőre nézve. Mert annál tényleg alig van ellenállhatatlanabb, amikor a 12 hónapos Bébé lecövekel a pirosra festett körmeim mellett, és percekig csak megbűvölten babrálja őket a puha gyerekkezével, aztán nevetni kezd, annyira örül, és máris csinálja a műsort. A környék szerencsés gyerkőce: macival, kutyussal, pelussal, sőt Kisvakondos gyerekkönyvekkel is rendelkezik. Bár ő még nem is ehet csokit, fitnessbérletre sincs gond: következetesen levezeti az energiáit, mozgásra késztetve ezzel a környezetében fellelhető összes élőlényt, viszont egyáltalán nem osztja, hogy a háj, az valami rossz dolog lenne. Egyáltalán nem érdekli. Azért ez elég klassz.