Pofonosládika

Egy forgalmas utcán ülünk, valami kávézóban, régi házak között, fölöttünk ötemeletnyivel bizarr és veszélyes szögben egy kránon kamera fordul a napsütésben, célpontja egy színésznő, aki a tetőn rohan. Szűk stáb mozog körülötte, operatőr, segop, asszisztens és a rendező, aki kivételesen élőben, nem a monitor mellől dirigál.
        – Látod, Anya? – magyarázom – így dolgoznak a filmesek. – Az ott krán. Elég vicces, amit csinálnak, meg veszélyesnek is tűnik innen, de hidd el, mindent kézben tartanak. Nem esnek le. Sőt most, hogy csak az ég a háttér, tiszta a kép és nem kell attól félni, hogy valaki illetéktelen betéved. Kész főnyeremény így dolgozni.
        Anyám erre nem számított, de figyelmesen követi az eseményeket, nem szól közbe.
        –        Az ott a Goda Krisztina.
      Integetnék neki, de tudom, hogy nem vesz észre, most csak egy vagyok az utcán lézengő tömegből. Van, aki oda se néz, észre sem veszi, hogy forgatás van.
       A felvétel leáll, a filmesek, a szereplő visszarendeződnek a jelenet elejéhez, és bár a hangjukat nem hallom, a mozgásukból, a piszmogásnak látszó előkészületeikből tisztán és magától értetődően tudom, mi zajlik odafent.
    Elindulunk a járdán valahová. Végig róluk beszélek. Elszorul a torkom, és azt hajtogatom, hogy olyan jó most nekik, ott a magasban, az ég hátterében. Elkámpicsorodok. Aztán észrevétlenül átsiklom egy szürkébb álomba, hogy kicsivel később kiszáradt szájpadlással arra ébredjek, hogy odakint szemerkél az eső, és az EU megszavazta a filmtörvény-módosítást.

A ruhákat bemutató férfiak és nők a színpadon pontosan úgy viselkedtek, mint a statiszták, és azok is voltak. A szervezők képviselője is vállat vont, mikor kérdeztem, hogy kik ezek, míg az említettek hangtalan, reneszánsz beszélgetésbe és véletlen utcai találkozásokba bonyolódtak odafönt, és igyekeztek úgy fordulni, hogy a közönség lássa a jelmezeknek is alkalmatlan öltözéküket, majd tétova tánclépésekkel demonstrálták a reneszánsz táncdivatot. Az őket felkonferáló lány egy bársonymappába csúsztatott papírlapról olvasta a szöveget korabeli szabókról és valami ruhakölteményekről, illetve olyan színekről és ruhadarabokról, amilyeneket a szereplők egyike sem viselt az adott pillanatban; pont olyan hanglejtéssel, mintha egy iskolai évzárón lenne. Az esemény több szót nem is érdemel, leszámítva, hogy tulajdonképpen mit keres egy reneszánsz „divatbemutató” a Hadtörténeti Intézet és Múzeum díszkertjében? És hogy a „ruhaköltemény” meg szerintem az a holmi, amilyet például Cate Blanchett visel az Elisabeth bármelyik jelenetében, az utolsó cérnaszálig. Kultúrintézmény igenis dönthet: vagy gagyi vásári komédiát rendez, vagy venni kellett volna a fáradságot, és ellátogatni a Mafilm raktárba / nívós jelmezkivitelező műhelybe, és onnan nem a statisztaruhákat elhozni. Vagy ha ez van, ami, akkor ezt a megfelelő, életszerű stílusban vállalni.

Gyorsan lépnék tovább, ha az esemény alkalmából kiadott igényes műsorfüzetben gyorsan eligazodnék, de ez nem feltétlenül megy, mert mindig összezavar, hogy a programhelyekről előbb angolul olvashatunk, és csak a füzet második felében magyarul. A kiadvány címlapján olvasható hangzatos „Our pART in Europe” (érted!) felirat a továbblapozás után inkább azzal szembesít, hogy ez itt még mindig inkább csak Európa P-artja, széle, és igazán nem értem, bár távol álljon tőlem a szittya öntudat, hogy egy Magyarországon zajló, elsősorban a lakosság figyelmére pályázó, nagyon nagyszabású rendezvény mért akar nekem előbb egy idegen nyelven kedvet csinálni, Hiller Istvánnal az élen. Ráadásul az angol rész mintha egy hajszállal vastagabb is lenne, sokkal több színes képpel. Ezeket, fájdalom, de kénytelen vagyok átlapozni, hiába a kétségtelenül és pofátlanul drága művészi, konceptuális, trendi, stílusos és műtermi fotózás, nagy csinnadrattával és sellőkkel. Azt azért persze így is megértem, hogy reneszánsz motívumokkal teli a padlás.

Kezdve a humanizmuson: az akadálymentesített Szépművészeti Múzeum éppen ezen a napon ünnepli magát az akadálymentesítést, és egy szép, üvegkapszulaszerű liftet, amelynek segítségével könnyedén bejuthatnak az épületbe a kerekesszékes látogatók is. Velük tartva a kiállítótérbe, egy fotókiállításra, kiderül, hogy akár mindössze tenyérnyi képek is megtekinthetők – a járó vendégek szemmagasságában. A helyzet kínos, és igazán neccessé akkor válik, amikor a tárlatvezetőnő is először szembesül a problémával, érdeklődésre pedig zavartan áll egyik lábáról a másikra. Ha az egyiptomi gyűjteményt választották volna megtekintésre, gyanítom, ugyanez lenne a helyzet: az üvegtárlókban a második polc már kirekesztőnek számít, eredeti szándékától és rendeltetésétől teljesen függetlenül.

A Természettudományi Múzeum azonban láthatóan régóta gondoskodik a maximális akadálymentesítésről, ami dícséretes, és az interaktivitásról. A kiállítótérben este 11-kor is rengeteg a gyerek, mindent megtapogathatnak, nyomogathatnak és piszkálhatnak, játszhatnak a kikészített figyelemlekötő és -elterelő puzzle-ökkel, kérdezősködhetnek, a mai hangzavarban még akár hangoskodhatnak is. A szülők, mondjuk, nagyobb arányban babrálják az interaktív felületeket, de a lényeg, hogy gyerek és felnőtt ugyanazzal az elánnal vesse magát a természet világának felfedezésébe. A téma a jégkorszak, így ez világosan megmagyarázza, mért találom hűlt helyét előbb Gyimának, a mammutmúmia-sztárnak (üres vitrinje legalább akadálymentes és gyerekbarát magasságban helyezkedik el a padlótól), majd a felirat szerint a gyapjas mammut őrlőfognak, amit egy óriásszarvas-agancstöredék, egy barlangi medve alkarcsont-darab és a gyapjas orrszarvú csigolyája társaságában állítottak ki valaha a gyereksarokban, szintén interaktivitás céljából. Esetében azonban megdőlni látszik az a régi nézet, miszerint, ha országunkban valami nincs lekötözve, azt ellopják: a fogdosásra szánt darabok igenis rögzítve vannak a kiállítófelülethez, fekete, gyerekkezek számára kikezdhetetlen műanyag pántokkal, így az eltűnés hátterében az izgalmas interaktív élményektől túllelkesedett felnőttet sejtek.

A kerten át, ahol a növényzet közé helyezett dinoszaurusz-szobrok totális eufóriát váltanak ki az alváshiánytól hiperaktív kissrácokból, sietve indulok a Petőfi Irodalmi Múzeum irányába, hogy elérjem az este utolsónak tervezett programját, amitől sokat várok.

A helyszínen a fellélegzés először elmarad, mert annyian cuppantak a divatbemutatóval egybekötött Szentkuthy Miklós emlékestre, hogy teljesen eltorlaszolják a lépcsőket és az ajtókat. Az érdeklődés és a meglehetősen késői kezdés is érthető: az éjféli időpont épp azokat tántorítja el, akik miatt már éppen nem férnénk be, úgyhogy bár ijesztő a három egybenyitott terem bejáratai előtt várakozó tömeg, a döntő pillanatban, csodák csodájára kiválóan elhelyezkedünk. Ezt megelőzően viszont üdítő meglepetés az üdítő: az alkalomra felállított büfét valószínűsíthetően a múzeum dolgozói viszik, saját maguk által készített ízléses szendvicseket és házi süteményeket, igazi kávét és hideg ásványvizet kínálva 100-150 (!) forintos egységárakon. A kedvességüktől bármilyen falat jobban esne, úgyhogy plusz öröm, hogy minden milyen finom. Az arra érdeklődők bort is kérhetnek, és be is hozhatják magukkal az előadásra.

Ez a divatbemutató ugyanis úgy divatbemutató, hogy színházi előadás és videovetítés is egyben. Ruha és költemény ezúttal Cate Blanchett nélkül is összejön; egy feleség, hat szerető, hét színésznő és hét különleges kosztüm vonul fel Kulka János-Szentkuthy visszaemlékezéseinek manifesztálódásaként. A hét ruhatervező a felolvasott szövegekből indulhatott ki, de nem ragaszkodtak hozzá minden esetben szóról szóra, így a vizuális és a hallható élmény külön-külön és együtt is figyelmet érdemlő és nagyon kulturális.

A PIM gárdája tehát ad magára, és ad nekünk is valamit, hamár. Legalább. Minimum. Jöjjünk máskor is. Köszönet érte, hogy talán hisznek abban, amit csinálnak, vagy legalább úgy csinálnak, és kitartóan világítanak zseblámpájukkal a múzeumok éjszakájában.
 

Múzeumok Éjszakája, 2008. június 21.
[Kincs, ami van – Különszám – Múzeumok Éjszakája; Hadtörténeti Intézet és Múzeum – „Fel hát az útra, társaim…”; Szépművészeti Múzeum – „ZOOM IN!”; Magyar Természettudományi Múzeum – „Forró nyomok és hideg-lelés”; Petőfi Irodalmi Múzeum – „Szeretem az öltözködés erotikáját”]

A C II. Irodaház a fájdalom háza. House of pain. Minden megvan benne, ami egy valamirevaló büntetés-végrehajtási intézetben kell: szigorú be- és kiléptető rendszer, létszámellenőrzés, kilátás zárt belső udvarokra, hierarchia, mesterséges fény, túltelítettség. „Letisztult”, sőt kiüresedett tereiben a céltalanság kering; négy nyelven beszélő irodisták eltévedt lelkei bolyongnak a menza és a dohányosoknak kijelölt zárt üvegkalitka között, a headset-ek körül ritkán megfogamzó, életszerű vágyak titkos zümmögését a lélekszárnyak monoton csapkodása hessenti messzire.

A jogerős büntetésüket töltők között gyakori a visszaeső, több intézetet megjárt fogvatartott. A kiszabott büntetések határozatlan idejűek, és nem feltétlenül arányosak az elkövetett bűntettek mértékével, melyek osztályozásáról a szigorú belső szabályrendszer precízen és homályosan rendelkezik. A büntetési tételek kiszabása a mindenkori vállalatvezetés feladata. A döntés során kötelező szem előtt tartani a vádlott személyiségének előnyös fejlődését a korábban betöltött szerepek, és a vállalati hálóba való sikeres asszimiláció mindenek előtti fontosságának figyelembe vételével, valamint a legkörültekintőbben eljárni annak érdekében, hogy sorsát ne kerülhesse el, miközben helyzetét fokozatosan egyre kielégítőbbnek és kiváltságosabbnak értékelje.

Az amerikai gyakorlat előszeretettel alkalmazza az úgynevezett „meleget a hidegre”-elvet, melynek lényege a büntetendő személy piedesztálra emelése vállveregetéssel és bátorító szavakkal, majd villámgyors kinevezése egy távoli, elmaradott országban.

A C II. Irodaház vendégül lát külföldön elítélteket, akik ideérkezésükkor semmilyen, vagy erősen hiányos ismeretekkel rendelkeznek célállomásuk jellegéről, ami fokozza bennük a bizonytalanságot és a bizonyítási vággyal keveredő totális zavart, amely a körülmények megismerésekor sem szűnik. A büntetés mértékétől függően lehetnek körülöttük vele egy helyről valók, más országból érkezettek vagy az anyanyelvén csak erős akcentussal beszélő fogvatartottak. A kiemelt státuszú személynek naponta ún. kapcsolatápolási feladatot kell végeznie, ami magában foglalja a hierarchiában alatta elhelyezettek vállon veregetését és dicsérgetését a hátuk mögött érdeklődőn fel-alá járkálva. A magyar intézetekbe irányított külföldi foglyok különösen kirívó cselekményt követtek el annak idején hazájukban, ezért esetükben kiegészítő büntetési tételek alkalmazhatók, például a helyi fűszeres konyha kötelező jellegű, udvariassági fogyasztása.

A közepesen kiemeltek, másnéven középvezetők büntetése a középszerűségért, amit státuszuk megnevezése is jelöl, hideglelős félelem tőle és a beosztottaktól, körükben az ésszerűség gyanúját keltő viselkedésformákat pedig drasztikusan negatív visszacsatolással igyekeznek visszaszorítani, illetve megszorító intézkedésekkel sújtani.

Az úgynevezett cellaőrök a jobb ellátásért érdekes vagy érdektelen információkra ügyelő rabok: figyelemmel kísérik társaik szabály szerint szigorúan tilos mobiltelefon-beszélgetését, és a megfelelő pillanatban rosszallással nyugtázzák a beszélgetés tényét a munkára szolgáló helyiségekben. Ők az átlagosnak mondható rabok büntetésének részei egyben, míg a beépített személyek emiatt a társaságba való megnyugtató betagozódás hiányának látják kárát. Némelyikük a helyiségek közötti közlekedés (mellékhelyiségek látogatása) biztosításáért felelős, távirányítók és kedv függvényében.

Az alkalmi borítékolók, futárok és adminisztrátorok a zárkákban futkározó kellemetlen élősködők szerepét tölthetik be, jelenlétük szintén büntetés, és ehhez méltó bánásmódot kell rájuk kisz*bni. A fogvatartottak átmeneti örömére szolgálhat levegőnek nézésük vagy a róluk való leplezetlen sutyorgás, addig a pontig, amíg vissza nem szólnak a megfelelő idegen nyelven, aminek célja, hogy a fogvatartottakat lelkiismeret-furdalással, de legalábbis a szégyenérzet halvány, idegesítő kis szikrájával töltse el.

A büntetőintézet „vendégei” tisztában vannak korábbi és mindenkori tetteik súlyával és helyzetükkel, és nagyrészt arányosnak mondják a rájuk kirótt büntetési tételeket. Vali bűne az volt, hogy fix fizetéséből állandó internet-elérést szeretett volna otthonra, így most büntetésének része, hogy bár munkahelyén is hozzáféréssel rendelkezik, a munkatársak szeme előtt nem nyithat ki egyetlen, nem a munkájához kötődő ablakot sem. Edina jogi egyetemet végzett. Pisti többszörösen büntetett előéletű, legutóbb túlteljesítési kihágást követett el, mert nem szereti a kávét, ami a közös automatából jön, Dénes pedig megbocsáthatatlan ellentmondásba keveredett magával, miután túl sokat hallgatta édesanyjától a „nem lesz belőled semmi így, fiam” kezdetű jóslatokat, és ezek a legadekvátabb válasz keresésére ösztönözték. Jelenleg egy kilencéves zöld Opel Corsa, és egy Tesco-törzsvásárlói kártya tulajdonosa. Úgy érzi, a börtönben töltött évek megtanították átértékelni, mi az igazán értékes az életben, mindennapos tapasztalatai kondícióban és jóleső biztonságban tartják, tehát marad.

A megelégedettség-érzet folyamatos fenntartása, illetve a rendzavarás elkerülése végett az ezzel megbízott mentálhigiénés szakemberek időszakosan az épület falain kívülre, a szabadba is szerveznek programokat, melyek lényegi célja az énkép megszüntetése és az önbecsülés kijátszása olyan játékos eszközökkel, amelyek hosszú és rövid távon is képesek könnyen érthetően rávilágítani a börtönközösség, mint összetartó erő fennmaradásának elengedhetetlen fontosságára.

Az olyan büntetés-végrehajtási intézetekben való elhelyez(ked)és, mint a C irodaház is, egyértelműen kiemelt státusz, ezért nem szabad minden fogvatartottnak pontosan tisztában lennie vele, hogy mit is csinál ott nap mint nap. Az egyes elítéltek kilátásairól a megfelelő szakembergárda bevonásával döntenek. A döntést befolyásolnia kell a belső szabályrendszernek, az elítéltnek tulajdonított szellemi képességek fejlődésének a döntéshozó meglátásainak függvényében, továbbá a körletekben való elhelyezésre kijelölt szakember sötét lelkiállapotának, amelynek fenntartása és ellenőrzése a mindenkori vállalatvezetés feladata. A HR-es asztala így eleve a sarokban van.

Lázadás nincs. A művízesés csobog, a márványpadlón üzleti titkok suhannak, a légkondicionáló zúgásába a tenger suttogása keveredik. Odakint szép, nyári, őszi, téli, tavaszi délutánok követik egymást kötetlen rendben, míg el nem jön a szabadulás.

Rögtön megnyugodtam, hogy jó leszek úgy, ahogy vagyok, mikor megláttam egy nőt kürtős kaláccsal a kezében belépni a Műcsarnokba, egy másikat pedig pamutzokniban, a harmadikat meg azzal a fajta bársony hajgumival, amilyet new york-i nő nem hord. Ráadásképpen a divatbemutató egyik főtámogatója az első lökhárítóján csúnyán megzúzott X5-öst állított ki reklámcéllal, rögtön a főbejárathoz. Lehet, hogy a gyakornok lány tükörből ment vele előre, és épp letört a műkörme - előfordul.
            A felhajtás fél órán át tartott, ezt a kellemetlen vendégek jelenléte egy kicsit hosszabbnak éreztette, de nem számottevően. Volt például egy úr, aki önkényesen átrendezte a helyszínt, széket hozott kacsaszerű feleségének és magának, hogy rögtön a fotósok és a kifutó közé fészkelve zavartalanul élvezhesse a látványt. (Hanyag tartásukból ítélve lehet, hogy luxusterepjáróval érkeztek, vagy 1983-as Opel Asconával.) Egy duci leányzó barátságtalan vakkantásokkal küldte el a barátnői számára foglalt helyekre érdeklődő külföldieket. Valakik hülyén vihogtak. Mások vakaróztak, vagy a székemet rugdosták. Türelmetlenül hemzsegtek.
            A kivetítőn kivehetetlenül vibráló Demcsák Zsuzsa, ha ő volt egyáltalán, köszönetét fejezte ki a támogatóknak és valami Szabó Pálmának, aki valószínűleg soha többé nem fog munkát kapni, de ne szaladjunk ennyire előre.
            Úgy tudtam, a divatbemutató, az egy szofisztikáltnak számító holmi, még ha a vendégek gyakran nem is ennek megfelelően viselkednek, és a fogadáson gátlás nélkül felzabálják az összes szendvicset és édességet, még ha nem is ízlik, és próbálják leplezni érzéseiket. A divatbemutató egy nagy show, amire készül a ház, mert a benyomás és az ötlet a lényeg, a kreativitás, és valamiféle szellem. Verseny-, ha úgy tetszik.
            A Just Cavalli konfekcióruházat ugyan, de annyira azért nem plázacucc, hogy megengedhessen magának olyat, amilyet ma este láthattunk. Pláne a Reneszánsz Év 2008 programsorozat keretében, amely szintén nem szabadott volna, hogy a nevét adja ehhez a hatalmas égéshez, amiről gyakorlatilag kimenekült az egész kellemetlen, értő és értetlen közönség.
            A ruhákat hagyjuk is, azok nem tehetnek semmiről.
            Nem tehetnek arról, hogy a divatból rég kiment, nívótlan popslágerekre kell vonulni. Nem tehetnek róla, hogy nincs világítás. Nem ők válogatták a mozgáskultúra és értelmes szikra nélküli modelleket sem, akik egy statisztaszervező iroda klienseinek tűnnek, a 7-es buszról; megijednek, ha a kifutó végéhez érnek és zavartan arcokat vágnak, hogy most akkor hova legyen a következő lépés.
            A lányok, most őszintén, az APEH-ellenőrnő, a népitáncos lány és a pincérnő archetípusait testesítik meg hajmeresztő pontossággal, feszült arcizmokkal. A fiúk annyira amatőrök, mintha iskolai jelmezversenyen lennének. A kifutó végén lecövekelnek, mintha egy nagy maflástól félnének, némelyikük annyira, hogy odaér, azonnal sarkon fordul és húz a búsba, mindegy, csak ki innen. Nem is csodálom, ha esetleg arról van szó, hogy unja: az attrakciónak szánt 35 méteres kifutón száz év, mire felváltja egymást két ruha, pufferelés, várni kell. A kötelező fekete fiú folyton ugyanabban a nadrágban és cipőben jön. A latin fiú teljesen gáz, ő addig megy, amíg kifutót lát, aztán mereven hátracsattog, mint egy élmunkás. Ez bizony semmi vicces. Pár lány a széksorokban próbálkozik, megtapsolják az elsőként érkező szépfiút, akiről szerintem lerí, hogyha egy bármilyen nő vagy férfi azt állítja, hogy gyermeket vár tőle, el is hiszi, és riadtan csapkodni kezd. Kicsit ijesztő. Sokan nyomulnak mobiltelefonnal, vigyék haza az érdekes képeket. A határon túli magyarnak látszó barna lány odafönt a testéhez szorítja a karjait, és megereszt egy halvány mosolyt.

Vajon látta, átvette, aláírta mindezt a parasztvakítást Műcsarnokostúl, reklámautóstúl, olcsóstúl a Cavalli? A rendezvényről kijövők legtöbbje zavartan mered maga elé, síri csöndben, néhányan nevetni merészelnek, gyors léptekkel távozunk. Ezúton üzenném annak a Pálmának, hogy most aztán szedje össze magát, és mosolyogjon, aztán menjen. Menjen, menjen, menjen.
 

2008. május 24., 20:30 Műcsarnok, Nation&Fashion Just Cavalli show