Rögtön megnyugodtam, hogy jó leszek úgy, ahogy vagyok, mikor megláttam egy nőt kürtős kaláccsal a kezében belépni a Műcsarnokba, egy másikat pedig pamutzokniban, a harmadikat meg azzal a fajta bársony hajgumival, amilyet new york-i nő nem hord. Ráadásképpen a divatbemutató egyik főtámogatója az első lökhárítóján csúnyán megzúzott X5-öst állított ki reklámcéllal, rögtön a főbejárathoz. Lehet, hogy a gyakornok lány tükörből ment vele előre, és épp letört a műkörme - előfordul.
A felhajtás fél órán át tartott, ezt a kellemetlen vendégek jelenléte egy kicsit hosszabbnak éreztette, de nem számottevően. Volt például egy úr, aki önkényesen átrendezte a helyszínt, széket hozott kacsaszerű feleségének és magának, hogy rögtön a fotósok és a kifutó közé fészkelve zavartalanul élvezhesse a látványt. (Hanyag tartásukból ítélve lehet, hogy luxusterepjáróval érkeztek, vagy 1983-as Opel Asconával.) Egy duci leányzó barátságtalan vakkantásokkal küldte el a barátnői számára foglalt helyekre érdeklődő külföldieket. Valakik hülyén vihogtak. Mások vakaróztak, vagy a székemet rugdosták. Türelmetlenül hemzsegtek.
A kivetítőn kivehetetlenül vibráló Demcsák Zsuzsa, ha ő volt egyáltalán, köszönetét fejezte ki a támogatóknak és valami Szabó Pálmának, aki valószínűleg soha többé nem fog munkát kapni, de ne szaladjunk ennyire előre.
Úgy tudtam, a divatbemutató, az egy szofisztikáltnak számító holmi, még ha a vendégek gyakran nem is ennek megfelelően viselkednek, és a fogadáson gátlás nélkül felzabálják az összes szendvicset és édességet, még ha nem is ízlik, és próbálják leplezni érzéseiket. A divatbemutató egy nagy show, amire készül a ház, mert a benyomás és az ötlet a lényeg, a kreativitás, és valamiféle szellem. Verseny-, ha úgy tetszik.
A Just Cavalli konfekcióruházat ugyan, de annyira azért nem plázacucc, hogy megengedhessen magának olyat, amilyet ma este láthattunk. Pláne a Reneszánsz Év 2008 programsorozat keretében, amely szintén nem szabadott volna, hogy a nevét adja ehhez a hatalmas égéshez, amiről gyakorlatilag kimenekült az egész kellemetlen, értő és értetlen közönség.
A ruhákat hagyjuk is, azok nem tehetnek semmiről.
Nem tehetnek arról, hogy a divatból rég kiment, nívótlan popslágerekre kell vonulni. Nem tehetnek róla, hogy nincs világítás. Nem ők válogatták a mozgáskultúra és értelmes szikra nélküli modelleket sem, akik egy statisztaszervező iroda klienseinek tűnnek, a 7-es buszról; megijednek, ha a kifutó végéhez érnek és zavartan arcokat vágnak, hogy most akkor hova legyen a következő lépés.
A lányok, most őszintén, az APEH-ellenőrnő, a népitáncos lány és a pincérnő archetípusait testesítik meg hajmeresztő pontossággal, feszült arcizmokkal. A fiúk annyira amatőrök, mintha iskolai jelmezversenyen lennének. A kifutó végén lecövekelnek, mintha egy nagy maflástól félnének, némelyikük annyira, hogy odaér, azonnal sarkon fordul és húz a búsba, mindegy, csak ki innen. Nem is csodálom, ha esetleg arról van szó, hogy unja: az attrakciónak szánt 35 méteres kifutón száz év, mire felváltja egymást két ruha, pufferelés, várni kell. A kötelező fekete fiú folyton ugyanabban a nadrágban és cipőben jön. A latin fiú teljesen gáz, ő addig megy, amíg kifutót lát, aztán mereven hátracsattog, mint egy élmunkás. Ez bizony semmi vicces. Pár lány a széksorokban próbálkozik, megtapsolják az elsőként érkező szépfiút, akiről szerintem lerí, hogyha egy bármilyen nő vagy férfi azt állítja, hogy gyermeket vár tőle, el is hiszi, és riadtan csapkodni kezd. Kicsit ijesztő. Sokan nyomulnak mobiltelefonnal, vigyék haza az érdekes képeket. A határon túli magyarnak látszó barna lány odafönt a testéhez szorítja a karjait, és megereszt egy halvány mosolyt.
Vajon látta, átvette, aláírta mindezt a parasztvakítást Műcsarnokostúl, reklámautóstúl, olcsóstúl a Cavalli? A rendezvényről kijövők legtöbbje zavartan mered maga elé, síri csöndben, néhányan nevetni merészelnek, gyors léptekkel távozunk. Ezúton üzenném annak a Pálmának, hogy most aztán szedje össze magát, és mosolyogjon, aztán menjen. Menjen, menjen, menjen.
Utolsó kommentek